 |
| "Breath In and Out, You'll be alright." |
Prologue
Az internet azt hirdeti, hogy sok olyan ember van, aki hasonló sorssal és döntésekkel bír, mint én. Emberek tömkelege szenved magánytól, elzárkózottságtól és tönkrement családtól. Akkor csak egyet kérdeznék: Miért nem találok senkit sem? Miért érzem magam minden nap elviselhetetlenül magányosan és meggyalázottan? Azt hiszem sosem fogom megbocsátani a szüleimnek, hogy elváltak, bár tudom, hogy ez így nekik jobb. Nekik. Bár belegondoltak volna abba is, hogy mi lesz velem, a testvéremmel, a jövőnkkel. De nem tették. Apámhoz kerültünk, aki bár sokat próbált adni nekünk, mi sosem éreztük édesapánknak. Cigarettázott, ivott és nem érdeklődött az egészsége iránt, se az iránt, hogy megélje a lányai esküvőjét vagy az unokái születését. Egy napon itt hagyott minket és vissza se nézett, bár megtehette volna. Jól emlékszem, bár feledhetném, Én tizenhat éves voltam, a nővérem pedig tizennyolc. Mind a kettőnkhöz a rendőrök jöttek be, és kikértek a tanítási óráról. Borzasztóan meg voltunk rémülve, bár nem mutattuk. Reménykedtünk, hogy csak valami félreértés vagy kisebb óvadékot le kell tennünk…
„Az egyre igyekvő lépteink, hangosan kopogtak a kihalt rendőrkapitánysági folyosón. Ijedten kapkodtam a fejem, minden egyes apró zajra. Nővérem sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnt, bár könnyen lehet, hogy csak álca. Ki tudja nála, hisz kedélyei a napszakkal egyetemben változnak. A szürke falak és a monoton gépelés és beszéd hangja nyomasztóan hatott rám. Egyszer csak a két rendőr megállt előttünk és az egyikük egy kissé csikorgó és ósdi hatású ajtót nyitott ki, majd udvariasan betessékelt minket. A kicsi iroda egyhangú és sötét volt. Leülhettünk egy-egy, nem túl kényelmes, székbe, és miután elhelyezkedtünk, a rendőr mesélni kezdett. Mesélni, hah, inkább regéket zengett a múlt éjjelről. Lélegzet visszafojtva hallgattam, míg ezt nem mondta: Az apjuk súlyos szívrohamot kapott, és a helyszínen életét vesztette. Fogadják őszinte részvétem.” – 2011.09.27.
Életem legborzalmasabb napja volt. Azóta könnybe lábad a szemem, ha rágondolok, és sajna gyakran teszem ezt. Attól kezdve a nővérem volt a hivatalos gyámom, de nem tudott ellátni minket, így a nagynénékhez kellet költöznünk Doverbe. Ő volt a legközelebbi rokoni kapcsolatunk. El kellet hagynunk Londont, ahol bár több millió ember él és sok borzalmat megéltem ott, mégis az enyémnek éreztem a várost. Rose-nak nem volt lehetősége főiskolára menni, pedig nagy álma volt, de feláldozta. Bevallom, soha nem volt a legjobb a viszonyunk, ezért a döntéséért, mindig csodálni fogom.
„A szél hangosan süvített el fülünk mellett, amit a nagy robajjal beérkező szerelvény okozott. Egyenletesen lelassítva állt meg és pont elénk érkezett az egyik üvegablakos, kissé összekarcolt ajtó, ami pár pillanat múlva automatikusan kinyílt. Rose megbökte a vállam, majd előrefurakodva húzta a bőröndjét, miközben a sporttáskával egyensúlyozott a vállán, hogy minél előbb bejusson a vonatba. Remegő levegővételeim és a nyomás a gyomromban egyértelmű jelei voltak izgulásomnak. Ügyetlenül húztam ki a bőröndöm fülét és nővéremet kezdtem követni. A lehető legmagabiztosabban lépkedtem a befelé szállingózó emberek között, de még mindig az idegesség uralkodott rajtam. Bent megcsapott a vonat melege és a kissé kellemetlen emberszag. Szememmel Rose után kutattam, mire végre megleltem egyre távolodó alakját, majd egyszer csak lesüllyedt. A lehető leggyorsabban akartam leülni és elmerülni a zene végtelen világában, miközben az egyre vidékiesedő tájat nézem és kizárni minden gondolatot. Csak lennénk már Doverben.”- 2011.10.31.
Hát
így kerültünk Emily nénihez, aki egy éve halt meg, egy cserbenhagyásos
gázoláskor. Otthont, ételt és pénzt adott nekünk, de még valamit, ami mindennél
többet ér: Lehetőséget az újrakezdésre. Lehetőséget arra, hogy normális
emberekként éljünk, de ezt is elvették tőlünk.
Sosem tudtam igazán feldolgozni a halált, mert nem tudtam felfogni, hogy
mi is az. Nem tudtam felfogni, hogy hogyan lehet vége egy életnek. Néha álmodok
azzal, hogy egyszer Anya visszatér, aki egyébként a válás óta nem jelentkezett
és nem érdeklődött irántunk, és a bocsánatunkért esedezik, míg újra egy család
nem leszünk, de ez ábránd marad most is és örökre. Túl sok volt a
megrázkódtatás az életemben, ahhoz, hogy újra felhőtlenül boldogan tudjak élni.
Őszintén mondhatom, hogy irigy vagyok. Kire? Mindenkire, akinek családja van,
de nem tudja milyen szerencsés, arra, akinek nem díszítik az alkarját undorító
vágások, amikre minden nap alapozót kell kennie, hogy ne tűnjön annyira kétségbeesettnek.
Holding Breath ©
