4.Chapter

Sziasztok! Köszönöm mindenkinek aki feliratkozott és kommentelt, higgyétek sokat jelent! Köszönöm a több 900 oldalmegtekintést is! Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam a negyedik részt, de itt van a félévi hajtás, ráadásul idén kerültem egy sokkal messzibb suliba így későn is érek haza. Amint tudom hozom a részeket és valószínüleg, amint véget ér a félév, gyakrabban fogom tudni kitenni a fejezeteket! Jó olvasást! :)

Chapter four: Damn It!

Louis W. Tomlinson

Ujjaim idegesen kopogtak a kemény bőrrel bevont kormánykeréken, miközben előreszegezett fejjel, szigorúan néztem az előttem álló járművet. A kocsi bel terének a csendjét mindössze a motor monoton zúgása törte meg, na meg a rádió zenéje. Remegve fújtam ki a levegőt majd lélegeztem be, szinte egész testem reszketett az idegességtől. Egyrészt ma nem lehetek ott Harryvel, amikor találkoznak az ügyvédekkel, másrészt el kell utaznom Yorkshireba. Őrület, hogy milyen régen nem jártam ott, de ami még rosszabb, az, az indok amivel oda kell mennem: Anya kórházba került. A lehető legrosszabb hír a lehető legrosszabb időzítéssel. Amikor tegnap eljöttem Harrytől, akkor kaptam a hívást Lottietól, akit valószínűleg a sírógörcs fojtogatott, mivel szinte egy szót sem értettem abból, amit mond, mindössze pár mondatfoszlányt. Természetesen azonnal kocsiba vágódtam és haza indultam, de a viszonylag gyorsra tervezett kiruccanásban utamat állta egy jó pár kilométeres sor, ami nem úgy néz ki, hogy haladni akar. Egy gyenge mosoly ült ki az arcomra, mikor a hangszórókból a Story of my life című dalunk köszönt vissza, amit kicsit unottan kezdtem dúdolgatni, míg egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében végre haladni kezdtem. A mellettem lévő járművekkel nagyjából egy sebességgel haladtunk, míg a sor szépen lassan, de gyorsulni kezdett és pár perc múlva végre szabadon száguldottam hazafelé.

Egyszer csak, mikor már legalább negyed órája mentem, megcsörrent a telefonom és Lottie neve villogott a kijelzőn. Sóhajtva helyeztem a telefont a kihangosítóba majd felvettem a hívást.

- Szia Lot, már úton vagyok a kórházba. - mondtam.

- Lou? De jó, hogy felvetted! - fújta ki megkönnyebbülten a levegőt. - Anyát átszállították a Londoni Szent Vince kórházba. Louis nagyon félek, hogy valami komoly baja lesz! - kezdett halkan pityeregni.

- Mi? - kérdeztem ledöbbenve, de gyorsan összeszedtem magam. - Oké, nyugi Lottie. Máris visszaindulok és amilyen gyorsan csak tudok ott leszek. - hadartam egyre idegesebben.

- R-Rendben. - motyogta. - Szia.

Ismét zsebre vágtam a telefonomat és idegesen fordultam le egy benzinkúthoz.

- Elegem van… - suttogtam miközben hangomba a fáradság és az idegesség keveredett. Megdörzsöltem az arcomat, majd kivágódtam a járműből és gyors léptekkel indultam meg a benzinkúti bolt felé.

Zoey J. Henderson

Lassan és kedvetlenül fordultam át egyik oldalamról a másikra, miközben a takaró lábamra tekeredett, így megszabadítva a meleg takarástól felsőtestemet. Beleborzongtam, ahogy a kissé hűvös levegő megcsapta fedetlen karjaimat. Szemeimet lustán nyitottam ki, majd hunyorogva pásztáztam körbe szememmel a fehér mennyezetet, amit még inkább ragyogóvá tett az ablakon bevilágító, reggeli nap. Pár pillanat múlva megcsapta fülemet a reggeli dugó, tompa zaja. Már két teljes hete lakok itt és őszintén, ijesztő egyedül lakni… na meg nagyon új. Még egyáltalán nem érzem magam itt biztonságban vagy otthon, ez egyelőre csak egy.. lakás. Számat elhúzva löktem fel magam a párnáról, mikor meghallottam telefonom jelző csilingelését, amit felkaptam és gyorsan kinyomtam, hisz fülemnek még nagyon újak voltak a zajok.

Két hete. Pontosan két hete, azon a napon amikor megérkeztem Londonba, átvettem a lakást és megkezdődött az önálló életem. Őszintén? Az utálat határán vagyok ezzel az életformával, olyan elveszettnek érzem magam, de én vállaltam és most nekem is kell megbirkóznom vele. Ahogy telefonom képernyőjét pásztáztam, egyszer csak megakadt a tekintetem egy mondaton, amit még pár nappal ez előtt írtam az emlékeztetőkhöz. Ügyvédi tárgyalás. Ennyi állt a virító fehér háttér előtt, apró komor betűkkel, nekem mégis megdobogtatták a szívem. Ideges és tehetetlen voltam nagyjából mindennel szemben. Munkát kell szereznem, túl kell élnem a tárgyalást és csak ez után jön a sűrűje. Minden egyes teendőmnek éreztem a rám nehezedő súlyát, ami, mintha kővel borították volna a mellkasom, nyomta el a mozgásom, a légzésem. Óvatosan álltam fel az ágyról, ami, a beépített bútorokon kívül, volt az egyetlen kézzelfogható tárgy a lakásban. Ez a lakás mindössze egy kis konyhából, egy annál is kisebb fürdőszobából és még két se túl nagy, se túl kicsi szobából állt Észak-Londonban a belvároshoz viszonylag közel. Semmi különleges, semmi extra.

Lassan és komótosan lépkedtem be a fürdőszobába, ahol félhomály uralkodott a kis ablakon beszűrődő napsugaraktól. A tükör elé támolyogtam.

- Úristen… - motyogtam elszörnyedve a reggeli, álmos arcom láttán, amit egy kis vízzel próbáltam felfrissíteni.

Miután leitatattam a fölösleges vizet a bőrömről, átfésültem a hajam majd lassan és őszinte kedvetlenséggel sétáltam át a konyhába. Itt mindössze a hűtőből vettem ki a tejet, majd a szinte teljesen üres szekrényből a müzlit, majd miután összeöntöttem őket egy tálba, visszavonultam a hálószobámba. Ismét telefonomat vettem a kezembe és megbizonyosodtam, hogy ma hányra is kell mennem tárgyalni… érdekes egy nap lesz.

***

Idegesen toporogtam a Hivatalos Londoni Rendfenntartó épületben és úgy éreztem magam, mintha szépen lassan fojtogatnának. Egyszerűen minden, ami körül vett, olyan idegen volt és gyermeki félelemmel mondhatom ezt, ijesztő volt. Mindenem sötétfa burkolat néhol vörössel és fehérrel keverve, mindössze a folyosó két végén volt egy-egy nagyobb ablak, ami viszonylagosan megvilágította a teret, míg ezt a feladatot a plafonra szerelt lámpák nem nagyon látták el. Remegve fújtam ki a levegőt, majd végignéztem magamon. Egy fekete nadrág, egy egyszerű krémszínű blúz és egy kényelmes fekete lapos talpú, hisz sosem voltam igazán oda a magas sarkúkért. Egyszer csak kinyílt az, az ajtó, amin már vagy fél órával ez előtt bement egy jól fésült, középkorú férfi, aki nem más volt, mint az ügyvédem. Amint kiderült, nem kirendelt ügyvédet kaptam, hanem az úr még a szüleim jó barátja volt így az ő ügyeiket is ő képviselte. Őszintén meglepett ezzel, de kicsit meg is örültem. Ő lépett ki majd kicsit gondterhelten hozzám sétált és száját elhúzva készült fel, hogy rám zúdítsa mondani valóját.

- Nos, Ms. Henderson elég semleges hírekkel tudok szolgálni. - kezdett beszélni, mire kicsit elbizonytalanodtam. - Három gyanúsított van, de ennél többet nem mondtak, csak akkor hajlandóak beszélni, ha itt lesznek a gyanúsítottak és az ügyvédeik is.

 Komolyan bólogattam, miközben beszélt, de akármilyen érzéketlen voltam kívül, csak akkor éreztem meg, hogy mennyire igazi helyzetbe kerültem és ettől valami összetört bennem.

- Ez miért rossz? - kérdeztem a tervezettnél elhalóbb hangon.

- Tudja, általában a bíró és a szövetségi tagok ennél több információt osztanak mega az ügyvédekkel, de ha ezt nem teszik, akkor olyanról fognak beszélni, amit feltétlenül kell hallaniuk kell az ügyfeleknek is. - mondta egy levegőre.

Idegesen lélegeztem fel és tekintettem le a cipőmre majd vissza az ügyvédre. Egész testemben remegtem, ami nálam nem is meglepő, de éreztem, ahogy szívem is száguldani kezd mikor újból megszólaltam.

- És valószínűleg nem túl örömteli hírek miatt csinálják ezt, igaz?

Valószínűleg látta rajtam idegességemet és félelmemet, akármennyire is próbáltam takargatni. Ajkait keserűen préselte össze és lassan megcsóválta a fejét. A francba.

***

Megfulladok. Érzem a bennem gyülemlő feszültséget és tehetetlenséget és ez szó szerint a kiborulás határára sodor. Valami történt, valami rossz, érzem a zsigereimben. Próbáltam kevésbé kapkodni a levegőt és egyenletesen lélegezni, nem sikerült és ennek hatására a szívem is majd kiugrott a helyéről. Mindig is idegeskedő típus voltam, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire. A női mosdóba vonultam egy kis magány reményében, ahol óvatosan kezdtem igazgatni a hajam, de igazából a frizurám volt az utolsó dolog, ami izgatott. Éreztem, hogy ki kell mennem, nem várhatok többet. Bizonytalanul léptem ki a folyosóra, ahol legnagyobb meglepetésemre szinte nyüzsögtek az emberek. Óvatosan utat törtem magamnak a tömérdek testőr között. Lepetten nézegettem fel a szálkás és szó szerint hatalmas emberekre, akik szinte a folyosó felét elfoglalták. Teljesen összezavarodva támolyogtam vissza az ügyvédemhez, Mr.Balt-hez.

- E-Ez.. - próbáltam kérdezni tőle.

- A másod gyanúsított miatt van.

Nos ez a válasz nem volt túl sokat mondó, így tovább faggattam kérdéseimmel.

- És ki az a bizonyos gyanúsított, aki miatt idecsődült egy rohamosztag?

- Harry Styles a neve. Ha jól tudom, akkor ő egy énekes. - világosított fel, majd elnézést kérve elment a folyosó másik végébe telefonálni, én pedig ott maradtam egyedül. Lehuppantam a falnál sorakozó székek egyikére és keresztbe fonott lábakkal vártam fejleményeket, de minden ugyan olyan maradt. A fekete egyen pólós izomemberek továbbra is előttem gyülekeztem, az ügyvédem nem jött vissza és már éppen kezdtem belemerülni a gondolataimba, mikor felvágódott a bejárattól a folyosóra vezető ajtó és egy nagyjából velem egy idős talán kicsit fiatalabb fiú lépett be, mellette egy másik testőrrel… Mintha nem lenne elég az a hadsereg ami itt van. Kíváncsian dőltem előre, hogy szememmel követni tudjam alakjukat de eltűntek az emberek között. Hirtelen Mr.Balt-ot fedeztem fel, aki felém közeledett, majd mikor hozzámért tájékoztatott, hogy a bíró készen van és mehetünk. Ismét eluralkodott rajtam az idegesség, ami egy pillanat alatt borította el testem, így teljesen a félelem hatása alám vonva, szinte robot-szerűen lépkedtem az ügyvédem után, aki bevezetett egy irodába.

A szobában teljesen más viszonyok uralkodtak, mint odakint. Fehér falak, fekete, letisztult bútorok és két nagy ablak világította meg mindezt. Csodálkozva nézelődtem, míg le nem kellett ülnöm egy bőrborítású fotelba, és mellém ült az ügyvédem is. Rajtunk kívül még bejött egy kicsit idősebb nő, szintén egy nyakkendős férfival és ők is helyet foglaltak. Pár pillanat múlva ismét nyílt az ajtó és az a fiatal fiú lépett be két nyakkendős, aktatáskás férfival és leült. Óvatosan pillantgattam az egyik emberről a másikra, mikor egy reszelős hang csendült fel a bejárat felől.

- Üdvözlök mindenkit! - lépett mosolyogva egy idős, ősz férfi az íróasztal mögé és mindenkivel kezet fogott, mielőtt folytatta volna. - Én Eric Lathernun vagyok, a jelenleg folyó ügyük főbírója. - mosolygott. Mindannyian feszült csendben vártuk a beszéd lényegét. Láthatóan nem csak én voltam ideges.

- Valószínűleg az ügyvéd urak már megosztották önökkel az információt, hogy összesen három gyanúsított van Ms. Henderson halála ügyében - itt egy nagyot nyeltem és ajkaimat összeszorítottam, még túl friss volt a seb. - Az elsőrendű vádlott megszökött a feltételes szabadláb ideje alatt és mivel jelenleg eljárás folyik ellene, körözést adtak ki ellene. - fejezte be monoton hangon. 

Feel free to comment!x

3.Chapter

Sziasztok! Remélem tetszett az előző rész és bocsánatot kérek a harmadik rész késéséért, de elég sokat javítgattam és csiszolgattam, és bár most még elég lassan haladnak az események, de azért nem akarom halálra untatni az olvasóim. Nem is húznám tovább a szót, jó olvasást! :)

Chapter three: Finally Fine

Zoey J. Henderson

Habár két éve nem jártam itt, mégis olyan ismerősnek tűnt a peron, ahogy a reggeli napsugarak lágyan megvilágították a régies állomást. Bőröndömön támaszkodva, figyeltem az előttünk elhúzódó két sínpárt, amik elvezetnek ebből az isten háta mögötti kis városból. Felnéztem a nagy és díszes falórára, ami szerint öt percen belül megérkezik a vonatom. Habár türelmetlenül ácsorogtam a sínek mellett, mindig az innen el vezető útra tévedt a tekintetem és elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha egyszerűen lelépnék, de erről mindig letettem. Most bebizonyítom, hogy igenis van bennem erő és képes vagyok megtenni azt a bizonyos első lépést. Egyszer csak egy csilingelő dallam csendült fel a hangszórókból, és egy mély férfi hang tájékoztatott, arról, hogy a vonatom egy percen belül megérkezik. Bár Rose csúnyán megbántott és elküldött a francba, mégis azt kívántam, hogy, bár itt lenne velem. Ez két nappal ez előtt történt, azóta haza se jött. Értesítettem róla, hogy elmegyek a tárgyalásra, összepakoltam és utolsó cselekedetemként kivettem a pénz tartalékom és át tetettem egy saját számlára. Fura, hogy ez mégis csak pénzügy volt, de valamilyen módon ez is eltávolított Dovertől, Rosetől és mindattól, amit itt megéltem. Mindazok ellenére, amiket egymáshoz vágtunk vele az elmúlt idő során, azt hittem valahogy meg fog oldódni. Nem volt túl sok időm ezen gondolkozni, se hezitálni, hisz a vonat nagy robajjal gurult be és hangos csikorgás mellett, megállt. Magam mellé húztam a bőröndöt és óvatosan fellépkedtem a szerelvényre, ami, bár alig érezhetően, de fűtve volt. A kabátomat fél kézzel összehúztam magamon, míg a csomagomat magam mellett vonszolva, mentem be a kocsiba, ahol az első szabad ülésre lehuppantam. A bőröndöt magam elé tornáztam és beállítottam a másik ülés elé. Bizonytalanul néztem ki az ablakon, ami azt a jellegzetes doveri képet mutatta, a hideg hatású erdők, a sötétkék tengerek a fölöttük lebegő köddel és, Doverben, ahol tenger van, ott vannak a fehér sziklák is. Elmosolyodtam, hisz, bár sok rossz élményt éltem meg itt, itt kaptam még egy lehetőséget, amit sosem fogok elfelejteni. A szerelvény mozdult néhányat, majd egy egyre gyorsulni kezdett, míg egy viszonylag gyors és monoton ütemet fel nem vett. A tengert mindössze pár percig kísérhettem figyelemmel, mivel hamar elkanyarodtunk tőle és sebesen robogtunk tovább. Őszintén nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz, ha egyszer Londonba érek, egyszerűen élveztem, hogy pár órára elfeledkezhetek a problémákról. Táskámból előkotortam a, nem éppen új, lejátszóm, a fülhallgatókat bedugtam és elindítottam kedvenc The Fray albumom, aminek keserédes dallamai még sosem hagytak cserben. A kis készüléket a zsebembe rejtettem és akármennyire akartam megfeledkezni, úgy nagyjából mindenről, a kérdések önkényesen vetődtek fel bennem, és ami a legrosszabb volt, hogy, még magamnak se tudtam rájuk választ adni, pedig én vagyok az egyetlen ember, akinek teljesen tisztában kéne lennie velem. Nem tudom, hogy mit érzek, mikor hazudok vagy, hogy mit tartok helyesnek. Kiben bízzak, ha még magamban se tudok?

***

A hangszórókból egy alig érthető és recsegős hang figyelmeztetett, hogy a következő megálló a londoni pályaudvar lesz. Ahogy kinéztem a párás és karcolásokkal telített ablakon, már nem a jól megszokott vidéki tájat láttam, hanem London külvárosa tárult szemem elé. Miközben elnéztem a kertvárosi házakat, a tiszta utcákat és ezek keveredését az őszi időjárással, olyan furcsa érzés támadt bennem. Talán a nosztalgia, a szomorúság és a remény valamilyen érdekes keveréke. Fura, hogy a remény mennyi erővel tud minket felruházni, még akkor is, mikor teljesen kétségbeesettek és tehetetlenek vagyunk. Hogy mennyi álmot és hitet tud nekünk adni, a leglehetetlenebb helyzetekben, mert mire mennénk hit nélkül. Azt hiszem a hit és a remény az a két dolog ami életben tart minket, az visz előre, késztet a továbblépésre és az elfogadásra, és ők súgják a füledbe, hogy ennél már csak jobb lesz. Egyszer csak a vonat egy nagyobb rántással megállt és az utasok, egy emberként nyomorogtak a kijárat felé. Pár percig vártam, amíg a tömeg nagy rész lejut, majd én is felálltam és a bőröndöt magam után húzva indultam ki a szerelvényből. Mikor a súlyos vasajtóhoz értem, egy nálam talán kicsit idősebb férfi udvariasan mosolyogva fogta meg a poggyászom fogóját, majd pár pillanatig kérdően nézett rám, mire óvatosan bólintottam. Gyorsan leemelte a lépcsők fölött, ami után egy barátságos intéssel, elsétált. Gyorsan a csomag után lépkedtem és erősen magamhoz húztam, majd lassan felemeltem a fejem és tekintetemet körbejárattam a csillogó üveggel kirakott tetőn, amin át tökéletes rálátást lehetett kapni a kicsit felhős égre. Ekkor telefonom rezgésére lettem figyelmes, amit gyorsan elő halásztam a táskámból, a kis készülék azt jelezte, hogy SMS-t kaptam, amit pontosan tudtam, hogy kitől is érkezik, legalább is reméltem. Sietve nyitottam meg az üzenetet, amiben a tulaj, nagy szerencsémre, azt írta, hogy kiadja a lakást, ami után tegnap órákig kutattam. Nos, nincs annyi pénzem, hogy hetekig egy hotelban lakjak, de sikerült találnom egy lakást Kelet Londonban, közel a belvároshoz, amit, amint megtudtam, ki is béreltem. Akaratlan mosoly ült ki az arcomra és, akár mekkora hülyeségnek is hangzik, úgy érzem valami kezdetét vette az életemben, valami új, ami jobb lesz. Tudom, hogy jobb lesz, mert azzá fogom tenni és ebben senki nem állíthat meg. Végre minden kezd rendeződni.

Louis W. Tomlinson

Olyan furcsa volt. Nevetett, mosolygott és poénkodott, de tudtam, hogy ez alatt teljesen szét van esve. Tudtuk, hogy úgysem fogják olyanért elítélni, amit nem ő tett, bár mióta bekerültünk a nagy betűs ÉLETben, megtanulhattuk volna, hogy itt nem igazán számít az igazság. Bíztatóan rá mosolyogtam Harry-re, aki viszonozta, de nem volt őszinte csak próbált erős maradni. Annyira megszólaltam volna, hogy ránk mindig számíthat, és hogy minden rendben lesz, de már hallotta az összes bíztatást és lelkesítést, már nem tudtam többet mondani és ebben a pillanatban tenni se sokat, szóval tehetetlen maradtam. Szerintem a szobában, mindenki úgy érzett, mint én, hisz szerettük Harryt és meg akartuk óvni. Ed szótlanul ücsörgött a göndörke mellett, valószínűleg azon gondolkozva, hogy, hogyan tudná kicsit bíztatni. Mikor Niallra, Liamre és Zaynre néztem, ugyan ilyen tépelődést láttam az arcukon, de egyikük sem szólalt meg, a szobában mindössze két féle zajt volt hallható: a TV hangja és az, ahogy Niall ropogtatja Harry hűtőjének tartalmát. Egyszer csak egy harmadik zaj hasított a szobába, ami nem más volt, mint az ajtócsengő dallama, mire Harry felpattant és a falon lévő kis szerkezethez lépve benyomott egy gombot, miután pár szót váltott a kaputelefonon keresztül. Ezután Hazz visszahuppant a kanapéra és ismét kezébe vette a távirányítót és tovább kapcsolgatott a csatornák között, mikor Paul lépett be a szobába és egy elragadó mosollyal üdvözölt minket.

- Jó reggelt, fiúk! - köszönt, tőlünk pedig kapott valami morgás félét válaszként.

Egyikünk sem volt túl csevegős hangulatában, hisz reggel volt, hideg volt ráadásul egyik szerettünk helyzete sem volt túl fényes, szóval elég ramaty napnak indult az a szombat.

- Szóval Harry, beszélnünk kell a tárgyalásról. - ült le barátunkkal szembe, majd ránk nézett. - Négy szem közt. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, mire kénytelenek voltunk átvonulni a konyhába. Előreengedtem a többieket és visszanéztem Harryre, aki egy hamis mosolyt eresztett felém, mire én is mosolyogni próbáltam, legalább csak azért, hogy bíztassam majd gyorsan én is átmentem a konyhába. Ed a pultnak dőlt és egy nagyot sóhajtott, majd csatlakozott hozzá Liam is, miközben Niall tovább kutakodott a hűtőben. Én és Zayn letelepedtünk a reggeliző asztalhoz, majd Niall is mellénk ült, és akár mennyire akartunk olyan felszabadultan beszélgetni vagy baromkodni, most nem ment.

- Szerintem minden oké lesz. - próbált optimista maradni Liam, de arcán látszott a bizonytalanság… legalább megpróbálta.

- Nem ő volt, miért ítélnék el? - kérdezte Zayn, hangjában érezhet volt, hogy kissé lelkesebb lett.

- Csak túl kell élnünk a tárgyalást és örökre elfelejthetjük ezt az egészet. - álltam fel és a hűtőhöz sétáltam. Kivettem belőle egy üdítőt és elégedetten kortyoltam bele, mikor Harry sétált be a konyhába, arcán egy felszabadult mosollyal.

- A tárgyalás jövő szerdán lesz, és Paul azt mondta, hogy az ügyvédek szerint semmi esélye, hogy elítéljenek. - mondta vigyorogva, mire mindenki kicsit jobb kedvre derült.

 Végre beszélgettünk és kicsit fellelkesedtünk, mert akkor még tényleg azt kívántam, hogy elfeledkezhessek a tárgyalásról. Persze akkor csak örültem, hogy a legjobb barátom végre jobban van. Fura, hogy amikor a legkevésbé számítunk rá, akkor lep meg minket az élet, akár bajjal vagy jóval, de egy dolgot meg tanultam: Mindig a legelveszettebb időkben kapunk segítséget. Elég sablonosnak hangozhat, de az X Faktor is a lehető legjobbkor kezdődött és ami utána történt, az már úgymond történelem… Amikor a legkilátástalanabb volt az életem, akkor kaptam egy hihetetlen lehetőséget és akkor kezdtem el hinni igazán ennek a szólásnak az igazában. Remélem, hogy kicsit lenyugszanak a dolgok körülöttem és egy nyugodt időszaknak nézek elébe, bár nem látok rá túl sok esélyt.

Feel free to comment!xx

2.Chapter

Sziasztok! Most éppen hatszor annyi felirartkozóm van, mint amennyi eddig valaha volt, szóval ezt szeretném nagyon szépen megköszönni nektek! Nem is húznám tovább a szót, itt van a második rész, amiben tudomást szerezhettek arról, hogy Louis és a többiek hogyan is kerül bele ebbe az ügybe :). Enjoy!

Chapter two: Constraint Decisions

Louis W. Tomlinson

A reggeli hideg levegő, kíméletlenül csípte arcom, miközben átvágtam a kertem, hogy az autómhoz érjek. A tőlem telhető leggyorsabban nyitottam ki a járművet és vágtam be magam a vezető ülésre. Kényelembe helyeztem magam a krém színű, bőr ülésen, majd előkaptam a mobilamat és még egyszer átfutottam a legutóbb kapott SMS-eket.

Harry Styles: Haver nagy bajban vagyok!

Louis Tomlinson: ?

Harry Styles: Bepereltek! Meggyanúsítottak azzal, hogy

elgázoltam egy nőt(?!), mert találtak valami felvételt.

Louis Tomlinson: …tényleg te voltál?

Harry Styles: Persze, hogy nem!

Louis Tomlinson: Oké, oké. Mesélj!

…

Harry ezután mindent elmesélt a perről, arról, hogy egy benzinkúti felvétel alapján gyanúsították meg, mesélt az esetről és a tárgyalásról, ami teljesen kikészítette. Őszintén, szerintem legalább annyira feszültnek érzem magam, mint Harry és ami a legrosszabb, hogy így kell látnom a legjobb barátomat, aki szinte a testvérem is. Telefonomat visszagyűrtem a zsebembe, majd egy gyors mozdulattal bedugtam a kulcsot a helyére és elfordítottam. Pár alap tevékenység után kigurultam a garázsból, majd gyorsan irányba fordultam a kocsival és elindultam bajba jutott barátom házához, annak a reményében, hogy segíthetek neki. Harry mindössze tíz percre lakott tőlem, így hamar leparkoltam az ormótlanul nagy és fehér ház előtt, ami előtt már három jármű is állt.  Sietősen mentem át az előkerten, ami mindössze egy letisztult füves rész volt, néhány bokorral szegélyezve, amint az ajtóhoz értem benyomtam a csengőt, ami pár másodpercig csengett, majd egy rövid sípolás jelezte, hogy bemehetek. Kicsit bizonytalanul lépkedtem be az ismerős lakásba, majd rutinosan rúgtam le a cipőimet és már arra készülten, hogy elkiáltsam magam a göndörkét keresve, mikor elém állt. Harry tartása meg volt görnyedve és arcán őszinte kétségbeesettség és elkeseredettség ült. Szó nélkül megöleltem, ő pedig viszonozta, úgy éreztem szüksége van arra, hogy támogassák és, hogy mellette álljanak. Pár pillanat múlva eltoltam magamtól, bíztatóan megveregettem a vállát és bementem vele a nappaliba, ahol már többen is vártak minket.

Zoey J. Henderson

Időérzékemet elveszítve ültem ott a padon felhúzott lábakkal, égető szemekkel és temérdek gondolattal. Akarattal, akaratlanul gondolataim egyre előrébb másztak az idő kerekén és pontosan egy három héttel ezelőtti napon álltak meg.

A pengét remegve emeltem fel. Párszor megforgattam ujjaim között, miközben könnyes szemmel figyeltem a lányt a penge ezüstös tükrében. Egy elhagyatott és felesleges lány pislogott rá vissza, miközben homályos szemei mögött gondolatok ezrei vetődtek fel. Tiltakozó gondolataimat háttérbe szorítottam és csak egy mondat kavargott bennem: Most vagy soha. A pad háttámlájának dőltem és még egyszer végigfutottam szememmel a sötétedő horizontot. Ajkam egy kesetű mosolyra húzódott, ahogy végigpásztáztam a fehér sziklákat és a sötét vizet. Ám a mosoly hamar lekonyult és még egy könny elhagyta égető szemeimet. A csepp az alkaromra csöppent és a megalvadt vércseppek közül néhányat feloldva folyt tovább a vágások között. Remegve helyére helyeztem a pengét és lehunytam a szemeim. Kezem lendületesen mozdult és a penge gyorsan vágta át a vékony bőrt. Nem néztem le, de utolsó erőmmel elhajítottam a pengét, olyan messzire amennyire csak tudtam. Légzésem elnehezült és szívem nagyokat vert. Kezeimet tehetetlenül lógattam magam mellett, majd egy langyos és nedves csíkot éreztem, ahogy végig húzódik alkaromon és lassan lecseppen, mikor az ujjbegyeimhez ér. Rendszerint ez megijesztett volna, de most alig éreztem, hisz az egész karom elzsibbadt. Bár testem egyre érzéketlenebbé vált és Én pedig egyre álmosabbá, még egy dolgot tettem. Felnyitottam a szemem és még egyszer mosolyogva tekintettem fel a csillagos égre. – 2013.09.06.

Óvatosan végigsimítottam a kötésemen, ami a sebet takarta el előlem és a világ elől, míg be nem gyógyul, de nem fog. Bár lehet, hogy a bőröm összeforr, de a heg mindörökké ott marad a lelkemben. Azt nem lehet bekötni vagy kenőcsöt kenni rá, mivel azt csak egy dolog gyógyítja: Idő. Hirtelen egy csilingelésre lettem figyelmes. Régi, mégis oly’ jól eső dallamra, amit a természet őriz, madárcsicsergés. Fájt, hogy még ez sem tud rávenni a mosolygásra. A Nap már rég a kék eget ékesítette, mint egy ragyogó drágakő a sziklák között, sütött a Nap a szürkés felhők között. Feltűrtem a kabátom ujját, hogy rálátást kapjak a már kicsit halványabb sebekre, amik a hajlatom környékén voltak.

Ujjaim sebesen szántottak végig a felsebzett bőrön, amik a gyengeség jelei voltak és ott díszelegtek rajtam. Egyszer csak egy másik zaj ütötte meg a fülem, ami sokkal határozottabb és ijesztőbb volt. Szinte bele remegtem és kissé össze is ugrottam, amikor egy hangos mennydörgés hasított a levegőbe és egy erős széllökés csapott meg.

***

Az eső nagy erővel ütött-vert, miközben a sötét ajtót bámultam. Kezeimet magam köré fontam, hajam vizesen tapadt az arcomhoz és rezzenéstelen, szinte már érzéketlen arccal bámultam a fát. Nem vett rá semmi, hogy bemenjek, de arra sem, hogy máshová meneküljek. Az eget szürke felhők takarták, amikből, mintha dézsából öntenék, úgy zúdult a le a víz és nagy zajt okozva csapódtak be a cseppek. Minden zajt elnyomott maga körül, és megszűntette a kellemes reggeli madárcsicsergést. Utolsó erőmmel a kilincsért nyúltam és lenyomtam, mire az ajtó könnyedén kinyílt. Bizonytalanul lépegettem be a meleget árasztó házba és gyengén visszalöktem az ajtót, mire az egy halk kattanással csukódott vissza. A kellemes hőmérsékletű levegő bizsergetve járt át, majd egy mély lélegzettel szívtam magamba az édes benti illatot.

- Na, végre itt vagy! – robogott elém Rose és idegesen kezdett kiabálni. – Minek kell neked állandóan be durcáznod és eltűnnöd! Elvitted az egyetlen kulcsot! – kiabált mérgesen, miközben magára ráncigálta a kabátját és kérően felém tartotta kezét.

Unottan kutakodtam zsebemben, majd miután ráleltem, nővérem kezébe nyomtam a kulcscsomót.

- Mi lett a tiéddel? - kérdeztem halkan, mire idegesen felén tekintett és lemondóan megrázta a fejét.

- Mi lenne, ha néha nem mennél az agyamra?

- Ó, tudom sokkal jobb lenne nélkülem! - kezdtem kiabálni. Elmémet elöntötte a keserű düh és az idegesség, amit le kellett vezetnem. Rose furcsállóan nézett fel rám.

- Tudod mit? Igen! - lépett magabiztosan közelebb. Pupillái kitágultak és vonásai megfeszültek. - Elegem van ebből a családból, ami tudod, már nem is létezik! - nevetett fel elkeseredetten. - Már nem akarok ennek a részese lenni, új életet akarok kezdeni. E nélkül, a múltom nélkül, nélküled. - szűrte a szavakat összepréselt ajkai között, mire könnyek gyűltek a szemembe és kezeim ökölbe szorultak.

- De hát… Emily.. - rebegtem tehetetlenül.

- Intézd te! - ordított, miközben nekem hátat fordítva indult meg az ajtó felé.

Lendületesen kapta fel az esernyőjét és táskáját majd gyorsan távozott is. A sírógörcs fojtogatott, de szó szerint. Torkom összeszorult és arcom fájdalmasan rándult össze. Ha nem akar többé ennek a része lenni, akkor az Én életem része sem akar lenni. Erőtlenül estem hátra, ahol egy fotelben landoltam és felhúzott lábaimat magamhoz ölelve hajtottam le a fejem.

Eltelhetett öt vagy esetlen ötven perc is eltelhetett, mire felemeltem könnyektől áztatott arcom és megpróbáltam homályos látásom kipislogni szemeimből. Fájt a tudat, hogy a nővérem, nem akar a nővérem lenni, de az még jobban, hogy Ő az utolsó ember, aki maradt nekem. Lassan feltápászkodtam a besüppedt ülésből és a konyha felé támolyogtam. A helységben halvány fény terjengett és az ablakon apró patakokban folyt le a még mindig zuhogó esővíz. Lassan a vízforralóhoz léptem és feltöltöttem, majd miután beindítottam felugrottam mellé a pultra és a tea filteres fiókban kezdtem kutatni. Ráakadtam egy áfonyás filterre és leraktam magam mellé, ám mikor elhelyeztem a teát, kiszúrtam egy levelet. Hanyagul volt összehajtva és a sarkába egy rendőrségi címer volt nyomtatva. Remegve csúsztattam át kezem a filterről a papírra és bizonytalanul felemeltem. Pehelynyi súlya ellenére, úgy éreztem, mintha tonnák nehezednének rám. Óvatosan kihajtottam és olvasni kezdtem a szépen rendezett sorokat, amikben ugyan ilyen szépen megfogalmazva írták le, hogy feltehetően megtalálták Emily Henderson gyilkosát. Elmélyülten gondolkoztam a sorok jelentésén, mikor a forraló élénk sípolására rezdültem össze. A levelet gyorsan összehajtottam és nadrág zsebembe gyűrtem, majd lemásztam a pultról és töltöttem a vízből a bögrémbe, majd belemártottam a filtert. A víz kissé lilásra kezdett színeződni és finom illatot árasztott, amit mélyen belélegeztem, majd a forró bögrével indultam el az apró nappaliba. A kávézó asztalra helyeztem az italt és újból kezembe vettem a levelet. Addig kutattam az adatok között, míg rá nem leltem a tárgyalás időpontjára: 2013.11.05.

Feel free to comment!x

1.Chapter

Sziasztok! Köszönöm azoknak akik eddig feliratkoztak és/vagy pipáltak, higgyétek el sokat jelent! Remélem elnyeri a tetszéseteket a történet, lehet, hogy egy kicsit laposan és lassan kezdődik, de hamarosan elkezd bonyolódni minden... Enjoy :)

Chapter One: Shocked Mind

Zoey J. Henderson

Ed Sheeran - The A Team

A bőrömet csiklandozó lassú szellőtől kicsit kirázott a hideg, de nem bántam. Hátamat a hideg üvegnek nyomtam, és fejemet is hátradöntöttem. Némán élveztem, ahogy a kellemesen mozgó levegő, gyengéden nyaldossa a nyakam és állam. Gondolataim messze jártak, az egyébként gyönyörű angol tájtól, ami az ablakom előtt terült el. Messze, túl Doveren és a fehér szikláin. Túl a hűs és fehér habokban fodrozódó tengeren, túl ezen a világon. Ott ahol a sors és a remény lakozik, azokkal a többi megfoghatatlan, mégis létező dologgal, amik életben tartanak minket. Mire is mennénk a remény csalafinta mézesmadzagai, vagy az álmok által megtestesített vágyképek nélkül? Azt hiszem, teljes bizalommal sorolhatom közéjük a szerelmet is. Hisz érinthetetlen és semmi és senki nem tudja, hogy mi is az valóban.  Mégis tudjuk, hogy létezik. Olyan, mint egy felebarát, aki meghúzódva kullog mögötted, ahogy az árnyék is teszi, de amikor úgy érzi, hogy most a legalkalmatlanabb és most a lehető legrosszabb, akkor megfogja a szívedet és odaviszi, annak, akit a sors rendelt neked. Onnantól kezdve az Övé a szíved, a véred és a lelked egy darabja. Ekkor a szerelem diadalittasan, ’s mint aki jól végezte munkáját, visszatér melléd és figyeli, ahogy megpróbálod megtalálni a szíved. Nem, a szerelem nem gonosz, csak tudja, hogyha elég sokáig keresed, akkor megtalálod, és akkor leszel teljes. Bolond dolgok ezek.

Ekkor pár halk koppanás húzott vissza ezektől, vissza a tengeren és a sziklákon át, egyenesen az én kis Doveri szobámba. Sajnáltam, hogy ott kell Őket hagynom, de tudtam, hogy vissza fogok térni. A hang irányába fordítottam a fejem, majd egész testemmel követtem. Az ajtó lassan és kissé nyikorogva kinyílt és egy arc pillantott be rajta. Szögletes arcát, rövid, barna haj fogta közre és kékes-zöld szemeivel kapkodva futotta át a szobám szögleteit, míg meg nem állapodott rajtam. Az a halvány és bizonytalan mosoly, ami eddig arcán volt, most lefagyott és sietős ’s dübörgő léptekkel felém vette az irányt.

- Meg fogsz fázni, ha csak így ideülsz! – mondta aggodalmaskodva, miközben arrébb lökdösött és gyorsan becsukta az ablakomat.

Nagy levegőt vett, és mellém telepedett. Az a bizonyos mosoly ismét visszakúszott pasztellszín ajkaira, miután ügyetlenül elhelyezkedett a keményfa padlón. Azóta a bizonyos nap óta, mindig próbálnak biztatóan és látványosan vidámnak tűnni, hogy Én is így érezzek. Nem tudják, hogy pontosan mit és miért is tettem magammal, akkor, de nem is kell. Annyit tudnak, hogy majdnem meghaltam, mert valaki megtámadt és sebet ejtett rajtam és ez így van jól. Amíg csak ennyit tudnak, addig nekik is és nekem is menekülést engednek a kellemetlen beszélgetések elől. Azt hiszem, azt hinnék megbolondultam és mindenféle terapeutához küldenének, annak a reményében, hogy normális térek vissza. Két hete küldtek haza a kórházból, ahol a sérüléseim miatt tartottak benn. Még mindig az orromba mászik az, az elviselhetetlen gyógyszer szag, ami ott levegőnek neveztek. Egyben volt mennyei megszabadulás ás borzalmas büntetés mikor kiengedtek onnan. Rücskös kötésemet szorongattam, ami egész bal alkaromat beborította. Őszintén, utáltam azt a kötést. Nagy volt és ormótlanul vette el kezemtől a szabad mozgást, am sokban nehezítette meg a mindennapokat, ráadásul az a borzalmas kórház szag is áradt belőle.  Bágyadtan néztem fel Rose-ra, aki száját húzogatva vizsgálta a szobámat. A fehér falakat halványan sütötte a kora hajnali napsugár, ami körüllengte az egész szobát. A fehéres fény cikázva világított a bútorok között, amiből egy-egy porfelhő szállt fel.

- Mit szeretnél? – kérdeztem rekedtesen és fáradtan, mire csak mosolyogva megrázta a fejét és nevetgélve válaszolt.

- Nem jöhetek be csak úgy a húgomhoz?

Gyanakvóan figyeltem mimikáit. Ismertem már annyira, hogy tudjam, ez csak egy álmosoly. Jól tudom, hogy Ő sokkal sikeresebben dolgozta fel Apa halálát, de még emészti belülről. Ami a legborzasztóbb az egészben, hogy szeretném szeretni, de nem megy. Csodálom az önfeláldozásáért, tisztelem az erőért, ami benne lakozik, de nem tudom testvéremként szeretni és Ő se tud engem. Minket inkább szétválasztottak a múlt eseményei, minthogy összekovácsoltak volna, de Ő volt az erősebb. Talpra állt, dolgozni kezdett miközben egy éjjeli iskolában tanul.  Elképzelésem sincs, hogy mi égeti benne a tüzet, ami naponta hajtja, de egyben biztos vagyok: Ilyen erőre nem mindenki képes. Jól tudom, hogy legszívesebben elmenne ebből az Isten háta mögötti kis városból és élné az életét, de nem teszi miattam. Nem tarthatom vissza, már sokszor bíztattam arra, hogy menjen, hisz elboldogulnék, de nem tette.

- Öhm… Jött egy levél. – a mosoly pillanatok alatt eltűnt arcáról és ajkát kezdte rágni. Kezét ölében tördelte és egyszer rám máskor a kezeire pillantgatott. – Megtalálták Emily néni gyilkosát.

...

Élet. Fel fogjuk vajon a fontosságát, megtanuljuk a leckéit vagy megértjük a mondanivalóját? Vagy ez csak egy földi tévhit, hogy élet csak egy van? És mi lesz akkor, ha ennek vége? Ezer és még ezer kérdés vetődhet fel ezzel az őrült hajtással, idióta elvárásokkal teli és közben gyönyörű élettel kapcsolatban, amit mindenki él, az a baj, hogy ezekre nincs válasz. Mindenkiről azt lehet hallani, hogy élvezd ki az életet meg az élet túl rövid… a baj, hogy csak akkor értelmezzük ezeket a sablon szófordulatokat, amikor már késő. Emlékszem, régen Nagymama ült a kis londoni háza teraszán és mesélt nekünk arról, amikor háború volt és, hogy milyen gyorsan is telik az idő. Csak állsz a tükör előtt, mint egy kócos hajú kisgyerek, pislogsz egyet és máris egy komolyan felöltözött felnőtt vagy felelősséggel, adóságokkal és csomó elnyomott érzelemmel, de csak egy gyermek áll benned és lepetten pislog: Ez lennék Én? Ilyenre formált volna az élet rögös útja? Erre a felnőtt bólint és elfésüli az utolsó kócos tincset a hajában.

Ajkaim elpattantak és mélyen magamba szívtam a levegőt. Összeszorítottam a torkom és alsó ajkamba harapva tekintettem fel nővéremre. Bár egy halvány mosollyal próbált bátorítani, zöldes íriszeit, még ki nem csordult könnycseppek borították el. Légzésem szabálytalanná vált és tartásom görnyedté, ahogy arcom kétségbeesetté és kérdővé torzult. Mondani valók ezrei kavarogtak a fejemben, de egyet sem tudtam volna kimondani. Percekig így ültünk, csendben, nézve, ahogy a felkelő nap egyre nagyobb fénnyel ragyogja be a szobát. Minden szónak tudtam a jelentését, mégsem jutottak el a tudatomig.

- H-hogy?

- Leadtak egy kamerafelvételt. – motyogta. – Jövő héten kezdik az újratárgyalást.

 Érzékeim eltompultak és arcom megfeszült. Újra és újra átgondoltam, hogy mégis mi lenne, ha most is itt lenne? Miért tette ezt? Ki tette? Hogy tehette? Akárhogy szorítottam össze fogaimat a kósza könnycseppek nem engedelmeskedtek és útjukra indultak, kimelegedett arcomon. Az érzelmek rengetege közül egy magasodott ki, a méreg. Az idegesség és a méreg egyszerre öntötték el a belsőmet és nem bírtam egy helyben maradni. Kezeimmel felnyomtam magam és trappolva az ajtó felé indultam. Rose nem jött utánam, talán mert nem érdekli, talán mert tudja, hogy magány kell. Meglepő gyorsasággal robogtam végig a házon, majd az ajtóhoz érve felkaptam fehér pólómra a farmerdzsekim, és felhúztam a bakancsomat. Nem kutakodtam túl sokat a kulcsok között, hisz már rég óta ugyan oda akasztom, így lekaptam az egyik, kissé ferdén, bevert szögről a kulcscsomóm és rutinosan nyitottam ki magam előtt a bejárati ajtót. Mit sem törődve a csípős hideggel, vágtam neki utamnak. Nagy erővel csaptam be magam mögött a fa ajtót, ami érezhetően megremegett és nagy ricsajt csapott. Kabátomat magamra húztam és lehajtott fejjel rugdostam a betonkavicsokat, amik az utat szegélyezték. Fel se kellett néznem, úgy ismertem az utcákat, mint a tenyeremet. Néha egy-egy hűs fuvallat lebegtette kócos hajam, aztán szépen visszaengedte vállamra. Mióta ideköltöztünk egy helyre járok ki mikor úgy érzem, hogy mennem kell. A ház a híres doveri sziklákhoz nem messze volt, így könnyedén eljuthattam a kívánt pontra.

A lábaim egyre erőteljesebben kezdtek sajogni, de nem bántam, hisz már megláttam a kiszemelt kis menedékem. Kísérteties köd lengte körül a fehéren világító sziklákat, amik kanyarogva húzódtak el a végtelenbe. A kísérteties köd halványan kötette össze a sötétkék vizet a partvonallal. Szememmel az után a pad után kutattam amit egy fölé tornyosuló árnyékol. Sötét körvonalai előbukkantak egy kisebb domb mögül és már az emlékektől, amik odakötöttek, sírásra facsarodott a szívem. Mikor Emily néni meghalt szinte minden napot itt töltöttem, egyedül. Nem voltam éhes, nem voltam álmos csak gondolkoztam, azon, hogy mi lett volna, ha…? Ajkamba harapva kanyarodtam a pad mellé, amiről sok helyen már lepattogott az ósdi festék, ami egykor fedte. Esetlenül ültem rá és arcomat tenyereimbe temettem. Lábaimat magam alá húztam és kezeimmel körül kulcsoltam őket, így próbáltam felmelegedni. A hideg szél szinte bántotta az arcomat és mindegyik fuvallata szúró fájdalmat okozva ütközött neki kipirosodott és érzékeny bőrömnek. Remegve lélegeztem ki a levegőt, míg kicserepesedett ajkaim alig érzékelték a leheletet. Államat a térdeimen támasztottam és próbáltam átadni magam a tájnak, és csak reméltem, hogy elragad magával a végtelen tenger és elvisz a horizonton túlra.

A Nap már rég felkelt, Én mégsem éreztem azt, hogy nappal lenne. Az ég meglepően tiszta volt, így a levegő hamar felmelegedett. Didergésem abba maradt és elkezdtem felmelegedni a környezetemmel együtt. A tenger távolabbi részén feltűnt a hajnali kompjáratok első érkezője. Szürkés körvonalait egy darabig köd takarta, de a reggel érkeztével ez a leereszkedett köd, hamar felszáradt.

- Bár a könnyeim már nem folynak, még érzem a fájdalmat. Bár a térdem már nem reszket, de testem mindjárt összeesik… - énekelgettem halkan, a kedvenc dalom és önként elmosolyodtam mikor a refrénhez értem. – És mikor elmúlik minden, már nem érzel semmit, de ekkor kézen ragad az, aki eddig keresett. – kiegyenesedtem és hangosabban, könnyektől küszködve, de mosolyogva folytattam a dalt. – Majd szívedbe vési azt a dallamot, amivel éjszakánként elaltatott. S minden nap megragyogtat, míg él.

A végére hangom elcsuklott és, mintha megfosztottak volna minden erőmtől, előrehanyatlottam és tenyereimbe temettem arcom. A zokogás hullámokban tört rám, de a legfurább az volt, hogy ötletem sem volt miért is sírok. Az ok lehetett, hogy a sors mindenkit elvett, aki segíthetett volna, vagy az, hogy az egyetlen személy, aki maradt, csak akkor beszél velem, amikor szükséges és legszívesebben Ő is itt hagyna. Azt hiszem egyetlen dolog van ezen a világon amiért még érdemes élnem: Ki fogom deríteni, hogy ki felelős Emily néni haláláért!

Prologue

"Breath In and Out, You'll be alright."

Prologue

Az internet azt hirdeti, hogy sok olyan ember van, aki hasonló sorssal és döntésekkel bír, mint én. Emberek tömkelege szenved magánytól, elzárkózottságtól és tönkrement családtól. Akkor csak egyet kérdeznék: Miért nem találok senkit sem? Miért érzem magam minden nap elviselhetetlenül magányosan és meggyalázottan? Azt hiszem sosem fogom megbocsátani a szüleimnek, hogy elváltak, bár tudom, hogy ez így nekik jobb. Nekik. Bár belegondoltak volna abba is, hogy mi lesz velem, a testvéremmel, a jövőnkkel. De nem tették. Apámhoz kerültünk, aki bár sokat próbált adni nekünk, mi sosem éreztük édesapánknak. Cigarettázott, ivott és nem érdeklődött az egészsége iránt, se az iránt, hogy megélje a lányai esküvőjét vagy az unokái születését. Egy napon itt hagyott minket és vissza se nézett, bár megtehette volna. Jól emlékszem, bár feledhetném, Én tizenhat éves voltam, a nővérem pedig tizennyolc. Mind a kettőnkhöz a rendőrök jöttek be, és kikértek a tanítási óráról. Borzasztóan meg voltunk rémülve, bár nem mutattuk. Reménykedtünk, hogy csak valami félreértés vagy kisebb óvadékot le kell tennünk…

„Az egyre igyekvő lépteink, hangosan kopogtak a kihalt rendőrkapitánysági folyosón. Ijedten kapkodtam a fejem, minden egyes apró zajra. Nővérem sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnt, bár könnyen lehet, hogy csak álca. Ki tudja nála, hisz kedélyei a napszakkal egyetemben változnak. A szürke falak és a monoton gépelés és beszéd hangja nyomasztóan hatott rám. Egyszer csak a két rendőr megállt előttünk és az egyikük egy kissé csikorgó és ósdi hatású ajtót nyitott ki, majd udvariasan betessékelt minket. A kicsi iroda egyhangú és sötét volt. Leülhettünk egy-egy, nem túl kényelmes, székbe, és miután elhelyezkedtünk, a rendőr mesélni kezdett. Mesélni, hah, inkább regéket zengett a múlt éjjelről. Lélegzet visszafojtva hallgattam, míg ezt nem mondta: Az apjuk súlyos szívrohamot kapott, és a helyszínen életét vesztette. Fogadják őszinte részvétem.” – 2011.09.27.

Életem legborzalmasabb napja volt. Azóta könnybe lábad a szemem, ha rágondolok, és sajna gyakran teszem ezt. Attól kezdve a nővérem volt a hivatalos gyámom, de nem tudott ellátni minket, így a nagynénékhez kellet költöznünk Doverbe. Ő volt a legközelebbi rokoni kapcsolatunk. El kellet hagynunk Londont, ahol bár több millió ember él és sok borzalmat megéltem ott, mégis az enyémnek éreztem a várost. Rose-nak nem volt lehetősége főiskolára menni, pedig nagy álma volt, de feláldozta. Bevallom, soha nem volt a legjobb a viszonyunk, ezért a döntéséért, mindig csodálni fogom.

„A szél hangosan süvített el fülünk mellett, amit a nagy robajjal beérkező szerelvény okozott. Egyenletesen lelassítva állt meg és pont elénk érkezett az egyik üvegablakos, kissé összekarcolt ajtó, ami pár pillanat múlva automatikusan kinyílt. Rose megbökte a vállam, majd előrefurakodva húzta a bőröndjét, miközben a sporttáskával egyensúlyozott a vállán, hogy minél előbb bejusson a vonatba. Remegő levegővételeim és a nyomás a gyomromban egyértelmű jelei voltak izgulásomnak. Ügyetlenül húztam ki a bőröndöm fülét és nővéremet kezdtem követni. A lehető legmagabiztosabban lépkedtem a befelé szállingózó emberek között, de még mindig az idegesség uralkodott rajtam. Bent megcsapott a vonat melege és a kissé kellemetlen emberszag. Szememmel Rose után kutattam, mire végre megleltem egyre távolodó alakját, majd egyszer csak lesüllyedt. A lehető leggyorsabban akartam leülni és elmerülni a zene végtelen világában, miközben az egyre vidékiesedő tájat nézem és kizárni minden gondolatot. Csak lennénk már Doverben.”- 2011.10.31.

Hát így kerültünk Emily nénihez, aki egy éve halt meg, egy cserbenhagyásos gázoláskor. Otthont, ételt és pénzt adott nekünk, de még valamit, ami mindennél többet ér: Lehetőséget az újrakezdésre. Lehetőséget arra, hogy normális emberekként éljünk, de ezt is elvették tőlünk.  Sosem tudtam igazán feldolgozni a halált, mert nem tudtam felfogni, hogy mi is az. Nem tudtam felfogni, hogy hogyan lehet vége egy életnek. Néha álmodok azzal, hogy egyszer Anya visszatér, aki egyébként a válás óta nem jelentkezett és nem érdeklődött irántunk, és a bocsánatunkért esedezik, míg újra egy család nem leszünk, de ez ábránd marad most is és örökre. Túl sok volt a megrázkódtatás az életemben, ahhoz, hogy újra felhőtlenül boldogan tudjak élni. Őszintén mondhatom, hogy irigy vagyok. Kire? Mindenkire, akinek családja van, de nem tudja milyen szerencsés, arra, akinek nem díszítik az alkarját undorító vágások, amikre minden nap alapozót kell kennie, hogy ne tűnjön annyira kétségbeesettnek.

Egy nap azonban megelégeltem az örökös őrlődést és fájdalmat. Azt, hogy üresnek érzem magam. Azt, hogy a nővéremet sosem éreztem magam igazán közel, már az előtt sem, hogy Apa elment, de azóta még inkább magába fordult. Azt, hogy a nagynéném, bár megpróbált tenni értünk, de sosem tekintett minket igazi gyermekeinek, akiknek szeretni kell és támogatás kell nekik, majd Ő is elhagyott minket. Azt, hogy senki sem szeret és, hogy mindenki elutasít. Egy nap megelégeltem, de rájöttem, hogy aznap amikor véget akartam vetni az életemnek, akkor kezdődött el igazán.

Holding Breath ©