4.Chapter

Sziasztok! Köszönöm mindenkinek aki feliratkozott és kommentelt, higgyétek sokat jelent! Köszönöm a több 900 oldalmegtekintést is! Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam a negyedik részt, de itt van a félévi hajtás, ráadásul idén kerültem egy sokkal messzibb suliba így későn is érek haza. Amint tudom hozom a részeket és valószínüleg, amint véget ér a félév, gyakrabban fogom tudni kitenni a fejezeteket! Jó olvasást! :)

Chapter four: Damn It!

Louis W. Tomlinson

Ujjaim idegesen kopogtak a kemény bőrrel bevont kormánykeréken, miközben előreszegezett fejjel, szigorúan néztem az előttem álló járművet. A kocsi bel terének a csendjét mindössze a motor monoton zúgása törte meg, na meg a rádió zenéje. Remegve fújtam ki a levegőt majd lélegeztem be, szinte egész testem reszketett az idegességtől. Egyrészt ma nem lehetek ott Harryvel, amikor találkoznak az ügyvédekkel, másrészt el kell utaznom Yorkshireba. Őrület, hogy milyen régen nem jártam ott, de ami még rosszabb, az, az indok amivel oda kell mennem: Anya kórházba került. A lehető legrosszabb hír a lehető legrosszabb időzítéssel. Amikor tegnap eljöttem Harrytől, akkor kaptam a hívást Lottietól, akit valószínűleg a sírógörcs fojtogatott, mivel szinte egy szót sem értettem abból, amit mond, mindössze pár mondatfoszlányt. Természetesen azonnal kocsiba vágódtam és haza indultam, de a viszonylag gyorsra tervezett kiruccanásban utamat állta egy jó pár kilométeres sor, ami nem úgy néz ki, hogy haladni akar. Egy gyenge mosoly ült ki az arcomra, mikor a hangszórókból a Story of my life című dalunk köszönt vissza, amit kicsit unottan kezdtem dúdolgatni, míg egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében végre haladni kezdtem. A mellettem lévő járművekkel nagyjából egy sebességgel haladtunk, míg a sor szépen lassan, de gyorsulni kezdett és pár perc múlva végre szabadon száguldottam hazafelé.

Egyszer csak, mikor már legalább negyed órája mentem, megcsörrent a telefonom és Lottie neve villogott a kijelzőn. Sóhajtva helyeztem a telefont a kihangosítóba majd felvettem a hívást.

- Szia Lot, már úton vagyok a kórházba. - mondtam.

- Lou? De jó, hogy felvetted! - fújta ki megkönnyebbülten a levegőt. - Anyát átszállították a Londoni Szent Vince kórházba. Louis nagyon félek, hogy valami komoly baja lesz! - kezdett halkan pityeregni.

- Mi? - kérdeztem ledöbbenve, de gyorsan összeszedtem magam. - Oké, nyugi Lottie. Máris visszaindulok és amilyen gyorsan csak tudok ott leszek. - hadartam egyre idegesebben.

- R-Rendben. - motyogta. - Szia.

Ismét zsebre vágtam a telefonomat és idegesen fordultam le egy benzinkúthoz.

- Elegem van… - suttogtam miközben hangomba a fáradság és az idegesség keveredett. Megdörzsöltem az arcomat, majd kivágódtam a járműből és gyors léptekkel indultam meg a benzinkúti bolt felé.

Zoey J. Henderson

Lassan és kedvetlenül fordultam át egyik oldalamról a másikra, miközben a takaró lábamra tekeredett, így megszabadítva a meleg takarástól felsőtestemet. Beleborzongtam, ahogy a kissé hűvös levegő megcsapta fedetlen karjaimat. Szemeimet lustán nyitottam ki, majd hunyorogva pásztáztam körbe szememmel a fehér mennyezetet, amit még inkább ragyogóvá tett az ablakon bevilágító, reggeli nap. Pár pillanat múlva megcsapta fülemet a reggeli dugó, tompa zaja. Már két teljes hete lakok itt és őszintén, ijesztő egyedül lakni… na meg nagyon új. Még egyáltalán nem érzem magam itt biztonságban vagy otthon, ez egyelőre csak egy.. lakás. Számat elhúzva löktem fel magam a párnáról, mikor meghallottam telefonom jelző csilingelését, amit felkaptam és gyorsan kinyomtam, hisz fülemnek még nagyon újak voltak a zajok.

Két hete. Pontosan két hete, azon a napon amikor megérkeztem Londonba, átvettem a lakást és megkezdődött az önálló életem. Őszintén? Az utálat határán vagyok ezzel az életformával, olyan elveszettnek érzem magam, de én vállaltam és most nekem is kell megbirkóznom vele. Ahogy telefonom képernyőjét pásztáztam, egyszer csak megakadt a tekintetem egy mondaton, amit még pár nappal ez előtt írtam az emlékeztetőkhöz. Ügyvédi tárgyalás. Ennyi állt a virító fehér háttér előtt, apró komor betűkkel, nekem mégis megdobogtatták a szívem. Ideges és tehetetlen voltam nagyjából mindennel szemben. Munkát kell szereznem, túl kell élnem a tárgyalást és csak ez után jön a sűrűje. Minden egyes teendőmnek éreztem a rám nehezedő súlyát, ami, mintha kővel borították volna a mellkasom, nyomta el a mozgásom, a légzésem. Óvatosan álltam fel az ágyról, ami, a beépített bútorokon kívül, volt az egyetlen kézzelfogható tárgy a lakásban. Ez a lakás mindössze egy kis konyhából, egy annál is kisebb fürdőszobából és még két se túl nagy, se túl kicsi szobából állt Észak-Londonban a belvároshoz viszonylag közel. Semmi különleges, semmi extra.

Lassan és komótosan lépkedtem be a fürdőszobába, ahol félhomály uralkodott a kis ablakon beszűrődő napsugaraktól. A tükör elé támolyogtam.

- Úristen… - motyogtam elszörnyedve a reggeli, álmos arcom láttán, amit egy kis vízzel próbáltam felfrissíteni.

Miután leitatattam a fölösleges vizet a bőrömről, átfésültem a hajam majd lassan és őszinte kedvetlenséggel sétáltam át a konyhába. Itt mindössze a hűtőből vettem ki a tejet, majd a szinte teljesen üres szekrényből a müzlit, majd miután összeöntöttem őket egy tálba, visszavonultam a hálószobámba. Ismét telefonomat vettem a kezembe és megbizonyosodtam, hogy ma hányra is kell mennem tárgyalni… érdekes egy nap lesz.

***

Idegesen toporogtam a Hivatalos Londoni Rendfenntartó épületben és úgy éreztem magam, mintha szépen lassan fojtogatnának. Egyszerűen minden, ami körül vett, olyan idegen volt és gyermeki félelemmel mondhatom ezt, ijesztő volt. Mindenem sötétfa burkolat néhol vörössel és fehérrel keverve, mindössze a folyosó két végén volt egy-egy nagyobb ablak, ami viszonylagosan megvilágította a teret, míg ezt a feladatot a plafonra szerelt lámpák nem nagyon látták el. Remegve fújtam ki a levegőt, majd végignéztem magamon. Egy fekete nadrág, egy egyszerű krémszínű blúz és egy kényelmes fekete lapos talpú, hisz sosem voltam igazán oda a magas sarkúkért. Egyszer csak kinyílt az, az ajtó, amin már vagy fél órával ez előtt bement egy jól fésült, középkorú férfi, aki nem más volt, mint az ügyvédem. Amint kiderült, nem kirendelt ügyvédet kaptam, hanem az úr még a szüleim jó barátja volt így az ő ügyeiket is ő képviselte. Őszintén meglepett ezzel, de kicsit meg is örültem. Ő lépett ki majd kicsit gondterhelten hozzám sétált és száját elhúzva készült fel, hogy rám zúdítsa mondani valóját.

- Nos, Ms. Henderson elég semleges hírekkel tudok szolgálni. - kezdett beszélni, mire kicsit elbizonytalanodtam. - Három gyanúsított van, de ennél többet nem mondtak, csak akkor hajlandóak beszélni, ha itt lesznek a gyanúsítottak és az ügyvédeik is.

 Komolyan bólogattam, miközben beszélt, de akármilyen érzéketlen voltam kívül, csak akkor éreztem meg, hogy mennyire igazi helyzetbe kerültem és ettől valami összetört bennem.

- Ez miért rossz? - kérdeztem a tervezettnél elhalóbb hangon.

- Tudja, általában a bíró és a szövetségi tagok ennél több információt osztanak mega az ügyvédekkel, de ha ezt nem teszik, akkor olyanról fognak beszélni, amit feltétlenül kell hallaniuk kell az ügyfeleknek is. - mondta egy levegőre.

Idegesen lélegeztem fel és tekintettem le a cipőmre majd vissza az ügyvédre. Egész testemben remegtem, ami nálam nem is meglepő, de éreztem, ahogy szívem is száguldani kezd mikor újból megszólaltam.

- És valószínűleg nem túl örömteli hírek miatt csinálják ezt, igaz?

Valószínűleg látta rajtam idegességemet és félelmemet, akármennyire is próbáltam takargatni. Ajkait keserűen préselte össze és lassan megcsóválta a fejét. A francba.

***

Megfulladok. Érzem a bennem gyülemlő feszültséget és tehetetlenséget és ez szó szerint a kiborulás határára sodor. Valami történt, valami rossz, érzem a zsigereimben. Próbáltam kevésbé kapkodni a levegőt és egyenletesen lélegezni, nem sikerült és ennek hatására a szívem is majd kiugrott a helyéről. Mindig is idegeskedő típus voltam, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire. A női mosdóba vonultam egy kis magány reményében, ahol óvatosan kezdtem igazgatni a hajam, de igazából a frizurám volt az utolsó dolog, ami izgatott. Éreztem, hogy ki kell mennem, nem várhatok többet. Bizonytalanul léptem ki a folyosóra, ahol legnagyobb meglepetésemre szinte nyüzsögtek az emberek. Óvatosan utat törtem magamnak a tömérdek testőr között. Lepetten nézegettem fel a szálkás és szó szerint hatalmas emberekre, akik szinte a folyosó felét elfoglalták. Teljesen összezavarodva támolyogtam vissza az ügyvédemhez, Mr.Balt-hez.

- E-Ez.. - próbáltam kérdezni tőle.

- A másod gyanúsított miatt van.

Nos ez a válasz nem volt túl sokat mondó, így tovább faggattam kérdéseimmel.

- És ki az a bizonyos gyanúsított, aki miatt idecsődült egy rohamosztag?

- Harry Styles a neve. Ha jól tudom, akkor ő egy énekes. - világosított fel, majd elnézést kérve elment a folyosó másik végébe telefonálni, én pedig ott maradtam egyedül. Lehuppantam a falnál sorakozó székek egyikére és keresztbe fonott lábakkal vártam fejleményeket, de minden ugyan olyan maradt. A fekete egyen pólós izomemberek továbbra is előttem gyülekeztem, az ügyvédem nem jött vissza és már éppen kezdtem belemerülni a gondolataimba, mikor felvágódott a bejárattól a folyosóra vezető ajtó és egy nagyjából velem egy idős talán kicsit fiatalabb fiú lépett be, mellette egy másik testőrrel… Mintha nem lenne elég az a hadsereg ami itt van. Kíváncsian dőltem előre, hogy szememmel követni tudjam alakjukat de eltűntek az emberek között. Hirtelen Mr.Balt-ot fedeztem fel, aki felém közeledett, majd mikor hozzámért tájékoztatott, hogy a bíró készen van és mehetünk. Ismét eluralkodott rajtam az idegesség, ami egy pillanat alatt borította el testem, így teljesen a félelem hatása alám vonva, szinte robot-szerűen lépkedtem az ügyvédem után, aki bevezetett egy irodába.

A szobában teljesen más viszonyok uralkodtak, mint odakint. Fehér falak, fekete, letisztult bútorok és két nagy ablak világította meg mindezt. Csodálkozva nézelődtem, míg le nem kellett ülnöm egy bőrborítású fotelba, és mellém ült az ügyvédem is. Rajtunk kívül még bejött egy kicsit idősebb nő, szintén egy nyakkendős férfival és ők is helyet foglaltak. Pár pillanat múlva ismét nyílt az ajtó és az a fiatal fiú lépett be két nyakkendős, aktatáskás férfival és leült. Óvatosan pillantgattam az egyik emberről a másikra, mikor egy reszelős hang csendült fel a bejárat felől.

- Üdvözlök mindenkit! - lépett mosolyogva egy idős, ősz férfi az íróasztal mögé és mindenkivel kezet fogott, mielőtt folytatta volna. - Én Eric Lathernun vagyok, a jelenleg folyó ügyük főbírója. - mosolygott. Mindannyian feszült csendben vártuk a beszéd lényegét. Láthatóan nem csak én voltam ideges.

- Valószínűleg az ügyvéd urak már megosztották önökkel az információt, hogy összesen három gyanúsított van Ms. Henderson halála ügyében - itt egy nagyot nyeltem és ajkaimat összeszorítottam, még túl friss volt a seb. - Az elsőrendű vádlott megszökött a feltételes szabadláb ideje alatt és mivel jelenleg eljárás folyik ellene, körözést adtak ki ellene. - fejezte be monoton hangon. 

Feel free to comment!x