1.Chapter

Sziasztok! Köszönöm azoknak akik eddig feliratkoztak és/vagy pipáltak, higgyétek el sokat jelent! Remélem elnyeri a tetszéseteket a történet, lehet, hogy egy kicsit laposan és lassan kezdődik, de hamarosan elkezd bonyolódni minden... Enjoy :)

Chapter One: Shocked Mind

Zoey J. Henderson

Ed Sheeran - The A Team

A bőrömet csiklandozó lassú szellőtől kicsit kirázott a hideg, de nem bántam. Hátamat a hideg üvegnek nyomtam, és fejemet is hátradöntöttem. Némán élveztem, ahogy a kellemesen mozgó levegő, gyengéden nyaldossa a nyakam és állam. Gondolataim messze jártak, az egyébként gyönyörű angol tájtól, ami az ablakom előtt terült el. Messze, túl Doveren és a fehér szikláin. Túl a hűs és fehér habokban fodrozódó tengeren, túl ezen a világon. Ott ahol a sors és a remény lakozik, azokkal a többi megfoghatatlan, mégis létező dologgal, amik életben tartanak minket. Mire is mennénk a remény csalafinta mézesmadzagai, vagy az álmok által megtestesített vágyképek nélkül? Azt hiszem, teljes bizalommal sorolhatom közéjük a szerelmet is. Hisz érinthetetlen és semmi és senki nem tudja, hogy mi is az valóban.  Mégis tudjuk, hogy létezik. Olyan, mint egy felebarát, aki meghúzódva kullog mögötted, ahogy az árnyék is teszi, de amikor úgy érzi, hogy most a legalkalmatlanabb és most a lehető legrosszabb, akkor megfogja a szívedet és odaviszi, annak, akit a sors rendelt neked. Onnantól kezdve az Övé a szíved, a véred és a lelked egy darabja. Ekkor a szerelem diadalittasan, ’s mint aki jól végezte munkáját, visszatér melléd és figyeli, ahogy megpróbálod megtalálni a szíved. Nem, a szerelem nem gonosz, csak tudja, hogyha elég sokáig keresed, akkor megtalálod, és akkor leszel teljes. Bolond dolgok ezek.

Ekkor pár halk koppanás húzott vissza ezektől, vissza a tengeren és a sziklákon át, egyenesen az én kis Doveri szobámba. Sajnáltam, hogy ott kell Őket hagynom, de tudtam, hogy vissza fogok térni. A hang irányába fordítottam a fejem, majd egész testemmel követtem. Az ajtó lassan és kissé nyikorogva kinyílt és egy arc pillantott be rajta. Szögletes arcát, rövid, barna haj fogta közre és kékes-zöld szemeivel kapkodva futotta át a szobám szögleteit, míg meg nem állapodott rajtam. Az a halvány és bizonytalan mosoly, ami eddig arcán volt, most lefagyott és sietős ’s dübörgő léptekkel felém vette az irányt.

- Meg fogsz fázni, ha csak így ideülsz! – mondta aggodalmaskodva, miközben arrébb lökdösött és gyorsan becsukta az ablakomat.

Nagy levegőt vett, és mellém telepedett. Az a bizonyos mosoly ismét visszakúszott pasztellszín ajkaira, miután ügyetlenül elhelyezkedett a keményfa padlón. Azóta a bizonyos nap óta, mindig próbálnak biztatóan és látványosan vidámnak tűnni, hogy Én is így érezzek. Nem tudják, hogy pontosan mit és miért is tettem magammal, akkor, de nem is kell. Annyit tudnak, hogy majdnem meghaltam, mert valaki megtámadt és sebet ejtett rajtam és ez így van jól. Amíg csak ennyit tudnak, addig nekik is és nekem is menekülést engednek a kellemetlen beszélgetések elől. Azt hiszem, azt hinnék megbolondultam és mindenféle terapeutához küldenének, annak a reményében, hogy normális térek vissza. Két hete küldtek haza a kórházból, ahol a sérüléseim miatt tartottak benn. Még mindig az orromba mászik az, az elviselhetetlen gyógyszer szag, ami ott levegőnek neveztek. Egyben volt mennyei megszabadulás ás borzalmas büntetés mikor kiengedtek onnan. Rücskös kötésemet szorongattam, ami egész bal alkaromat beborította. Őszintén, utáltam azt a kötést. Nagy volt és ormótlanul vette el kezemtől a szabad mozgást, am sokban nehezítette meg a mindennapokat, ráadásul az a borzalmas kórház szag is áradt belőle.  Bágyadtan néztem fel Rose-ra, aki száját húzogatva vizsgálta a szobámat. A fehér falakat halványan sütötte a kora hajnali napsugár, ami körüllengte az egész szobát. A fehéres fény cikázva világított a bútorok között, amiből egy-egy porfelhő szállt fel.

- Mit szeretnél? – kérdeztem rekedtesen és fáradtan, mire csak mosolyogva megrázta a fejét és nevetgélve válaszolt.

- Nem jöhetek be csak úgy a húgomhoz?

Gyanakvóan figyeltem mimikáit. Ismertem már annyira, hogy tudjam, ez csak egy álmosoly. Jól tudom, hogy Ő sokkal sikeresebben dolgozta fel Apa halálát, de még emészti belülről. Ami a legborzasztóbb az egészben, hogy szeretném szeretni, de nem megy. Csodálom az önfeláldozásáért, tisztelem az erőért, ami benne lakozik, de nem tudom testvéremként szeretni és Ő se tud engem. Minket inkább szétválasztottak a múlt eseményei, minthogy összekovácsoltak volna, de Ő volt az erősebb. Talpra állt, dolgozni kezdett miközben egy éjjeli iskolában tanul.  Elképzelésem sincs, hogy mi égeti benne a tüzet, ami naponta hajtja, de egyben biztos vagyok: Ilyen erőre nem mindenki képes. Jól tudom, hogy legszívesebben elmenne ebből az Isten háta mögötti kis városból és élné az életét, de nem teszi miattam. Nem tarthatom vissza, már sokszor bíztattam arra, hogy menjen, hisz elboldogulnék, de nem tette.

- Öhm… Jött egy levél. – a mosoly pillanatok alatt eltűnt arcáról és ajkát kezdte rágni. Kezét ölében tördelte és egyszer rám máskor a kezeire pillantgatott. – Megtalálták Emily néni gyilkosát.

...

Élet. Fel fogjuk vajon a fontosságát, megtanuljuk a leckéit vagy megértjük a mondanivalóját? Vagy ez csak egy földi tévhit, hogy élet csak egy van? És mi lesz akkor, ha ennek vége? Ezer és még ezer kérdés vetődhet fel ezzel az őrült hajtással, idióta elvárásokkal teli és közben gyönyörű élettel kapcsolatban, amit mindenki él, az a baj, hogy ezekre nincs válasz. Mindenkiről azt lehet hallani, hogy élvezd ki az életet meg az élet túl rövid… a baj, hogy csak akkor értelmezzük ezeket a sablon szófordulatokat, amikor már késő. Emlékszem, régen Nagymama ült a kis londoni háza teraszán és mesélt nekünk arról, amikor háború volt és, hogy milyen gyorsan is telik az idő. Csak állsz a tükör előtt, mint egy kócos hajú kisgyerek, pislogsz egyet és máris egy komolyan felöltözött felnőtt vagy felelősséggel, adóságokkal és csomó elnyomott érzelemmel, de csak egy gyermek áll benned és lepetten pislog: Ez lennék Én? Ilyenre formált volna az élet rögös útja? Erre a felnőtt bólint és elfésüli az utolsó kócos tincset a hajában.

Ajkaim elpattantak és mélyen magamba szívtam a levegőt. Összeszorítottam a torkom és alsó ajkamba harapva tekintettem fel nővéremre. Bár egy halvány mosollyal próbált bátorítani, zöldes íriszeit, még ki nem csordult könnycseppek borították el. Légzésem szabálytalanná vált és tartásom görnyedté, ahogy arcom kétségbeesetté és kérdővé torzult. Mondani valók ezrei kavarogtak a fejemben, de egyet sem tudtam volna kimondani. Percekig így ültünk, csendben, nézve, ahogy a felkelő nap egyre nagyobb fénnyel ragyogja be a szobát. Minden szónak tudtam a jelentését, mégsem jutottak el a tudatomig.

- H-hogy?

- Leadtak egy kamerafelvételt. – motyogta. – Jövő héten kezdik az újratárgyalást.

 Érzékeim eltompultak és arcom megfeszült. Újra és újra átgondoltam, hogy mégis mi lenne, ha most is itt lenne? Miért tette ezt? Ki tette? Hogy tehette? Akárhogy szorítottam össze fogaimat a kósza könnycseppek nem engedelmeskedtek és útjukra indultak, kimelegedett arcomon. Az érzelmek rengetege közül egy magasodott ki, a méreg. Az idegesség és a méreg egyszerre öntötték el a belsőmet és nem bírtam egy helyben maradni. Kezeimmel felnyomtam magam és trappolva az ajtó felé indultam. Rose nem jött utánam, talán mert nem érdekli, talán mert tudja, hogy magány kell. Meglepő gyorsasággal robogtam végig a házon, majd az ajtóhoz érve felkaptam fehér pólómra a farmerdzsekim, és felhúztam a bakancsomat. Nem kutakodtam túl sokat a kulcsok között, hisz már rég óta ugyan oda akasztom, így lekaptam az egyik, kissé ferdén, bevert szögről a kulcscsomóm és rutinosan nyitottam ki magam előtt a bejárati ajtót. Mit sem törődve a csípős hideggel, vágtam neki utamnak. Nagy erővel csaptam be magam mögött a fa ajtót, ami érezhetően megremegett és nagy ricsajt csapott. Kabátomat magamra húztam és lehajtott fejjel rugdostam a betonkavicsokat, amik az utat szegélyezték. Fel se kellett néznem, úgy ismertem az utcákat, mint a tenyeremet. Néha egy-egy hűs fuvallat lebegtette kócos hajam, aztán szépen visszaengedte vállamra. Mióta ideköltöztünk egy helyre járok ki mikor úgy érzem, hogy mennem kell. A ház a híres doveri sziklákhoz nem messze volt, így könnyedén eljuthattam a kívánt pontra.

A lábaim egyre erőteljesebben kezdtek sajogni, de nem bántam, hisz már megláttam a kiszemelt kis menedékem. Kísérteties köd lengte körül a fehéren világító sziklákat, amik kanyarogva húzódtak el a végtelenbe. A kísérteties köd halványan kötette össze a sötétkék vizet a partvonallal. Szememmel az után a pad után kutattam amit egy fölé tornyosuló árnyékol. Sötét körvonalai előbukkantak egy kisebb domb mögül és már az emlékektől, amik odakötöttek, sírásra facsarodott a szívem. Mikor Emily néni meghalt szinte minden napot itt töltöttem, egyedül. Nem voltam éhes, nem voltam álmos csak gondolkoztam, azon, hogy mi lett volna, ha…? Ajkamba harapva kanyarodtam a pad mellé, amiről sok helyen már lepattogott az ósdi festék, ami egykor fedte. Esetlenül ültem rá és arcomat tenyereimbe temettem. Lábaimat magam alá húztam és kezeimmel körül kulcsoltam őket, így próbáltam felmelegedni. A hideg szél szinte bántotta az arcomat és mindegyik fuvallata szúró fájdalmat okozva ütközött neki kipirosodott és érzékeny bőrömnek. Remegve lélegeztem ki a levegőt, míg kicserepesedett ajkaim alig érzékelték a leheletet. Államat a térdeimen támasztottam és próbáltam átadni magam a tájnak, és csak reméltem, hogy elragad magával a végtelen tenger és elvisz a horizonton túlra.

A Nap már rég felkelt, Én mégsem éreztem azt, hogy nappal lenne. Az ég meglepően tiszta volt, így a levegő hamar felmelegedett. Didergésem abba maradt és elkezdtem felmelegedni a környezetemmel együtt. A tenger távolabbi részén feltűnt a hajnali kompjáratok első érkezője. Szürkés körvonalait egy darabig köd takarta, de a reggel érkeztével ez a leereszkedett köd, hamar felszáradt.

- Bár a könnyeim már nem folynak, még érzem a fájdalmat. Bár a térdem már nem reszket, de testem mindjárt összeesik… - énekelgettem halkan, a kedvenc dalom és önként elmosolyodtam mikor a refrénhez értem. – És mikor elmúlik minden, már nem érzel semmit, de ekkor kézen ragad az, aki eddig keresett. – kiegyenesedtem és hangosabban, könnyektől küszködve, de mosolyogva folytattam a dalt. – Majd szívedbe vési azt a dallamot, amivel éjszakánként elaltatott. S minden nap megragyogtat, míg él.

A végére hangom elcsuklott és, mintha megfosztottak volna minden erőmtől, előrehanyatlottam és tenyereimbe temettem arcom. A zokogás hullámokban tört rám, de a legfurább az volt, hogy ötletem sem volt miért is sírok. Az ok lehetett, hogy a sors mindenkit elvett, aki segíthetett volna, vagy az, hogy az egyetlen személy, aki maradt, csak akkor beszél velem, amikor szükséges és legszívesebben Ő is itt hagyna. Azt hiszem egyetlen dolog van ezen a világon amiért még érdemes élnem: Ki fogom deríteni, hogy ki felelős Emily néni haláláért!