2.Chapter

Sziasztok! Most éppen hatszor annyi felirartkozóm van, mint amennyi eddig valaha volt, szóval ezt szeretném nagyon szépen megköszönni nektek! Nem is húznám tovább a szót, itt van a második rész, amiben tudomást szerezhettek arról, hogy Louis és a többiek hogyan is kerül bele ebbe az ügybe :). Enjoy!

Chapter two: Constraint Decisions

Louis W. Tomlinson

A reggeli hideg levegő, kíméletlenül csípte arcom, miközben átvágtam a kertem, hogy az autómhoz érjek. A tőlem telhető leggyorsabban nyitottam ki a járművet és vágtam be magam a vezető ülésre. Kényelembe helyeztem magam a krém színű, bőr ülésen, majd előkaptam a mobilamat és még egyszer átfutottam a legutóbb kapott SMS-eket.

Harry Styles: Haver nagy bajban vagyok!

Louis Tomlinson: ?

Harry Styles: Bepereltek! Meggyanúsítottak azzal, hogy

elgázoltam egy nőt(?!), mert találtak valami felvételt.

Louis Tomlinson: …tényleg te voltál?

Harry Styles: Persze, hogy nem!

Louis Tomlinson: Oké, oké. Mesélj!

…

Harry ezután mindent elmesélt a perről, arról, hogy egy benzinkúti felvétel alapján gyanúsították meg, mesélt az esetről és a tárgyalásról, ami teljesen kikészítette. Őszintén, szerintem legalább annyira feszültnek érzem magam, mint Harry és ami a legrosszabb, hogy így kell látnom a legjobb barátomat, aki szinte a testvérem is. Telefonomat visszagyűrtem a zsebembe, majd egy gyors mozdulattal bedugtam a kulcsot a helyére és elfordítottam. Pár alap tevékenység után kigurultam a garázsból, majd gyorsan irányba fordultam a kocsival és elindultam bajba jutott barátom házához, annak a reményében, hogy segíthetek neki. Harry mindössze tíz percre lakott tőlem, így hamar leparkoltam az ormótlanul nagy és fehér ház előtt, ami előtt már három jármű is állt.  Sietősen mentem át az előkerten, ami mindössze egy letisztult füves rész volt, néhány bokorral szegélyezve, amint az ajtóhoz értem benyomtam a csengőt, ami pár másodpercig csengett, majd egy rövid sípolás jelezte, hogy bemehetek. Kicsit bizonytalanul lépkedtem be az ismerős lakásba, majd rutinosan rúgtam le a cipőimet és már arra készülten, hogy elkiáltsam magam a göndörkét keresve, mikor elém állt. Harry tartása meg volt görnyedve és arcán őszinte kétségbeesettség és elkeseredettség ült. Szó nélkül megöleltem, ő pedig viszonozta, úgy éreztem szüksége van arra, hogy támogassák és, hogy mellette álljanak. Pár pillanat múlva eltoltam magamtól, bíztatóan megveregettem a vállát és bementem vele a nappaliba, ahol már többen is vártak minket.

Zoey J. Henderson

Időérzékemet elveszítve ültem ott a padon felhúzott lábakkal, égető szemekkel és temérdek gondolattal. Akarattal, akaratlanul gondolataim egyre előrébb másztak az idő kerekén és pontosan egy három héttel ezelőtti napon álltak meg.

A pengét remegve emeltem fel. Párszor megforgattam ujjaim között, miközben könnyes szemmel figyeltem a lányt a penge ezüstös tükrében. Egy elhagyatott és felesleges lány pislogott rá vissza, miközben homályos szemei mögött gondolatok ezrei vetődtek fel. Tiltakozó gondolataimat háttérbe szorítottam és csak egy mondat kavargott bennem: Most vagy soha. A pad háttámlájának dőltem és még egyszer végigfutottam szememmel a sötétedő horizontot. Ajkam egy kesetű mosolyra húzódott, ahogy végigpásztáztam a fehér sziklákat és a sötét vizet. Ám a mosoly hamar lekonyult és még egy könny elhagyta égető szemeimet. A csepp az alkaromra csöppent és a megalvadt vércseppek közül néhányat feloldva folyt tovább a vágások között. Remegve helyére helyeztem a pengét és lehunytam a szemeim. Kezem lendületesen mozdult és a penge gyorsan vágta át a vékony bőrt. Nem néztem le, de utolsó erőmmel elhajítottam a pengét, olyan messzire amennyire csak tudtam. Légzésem elnehezült és szívem nagyokat vert. Kezeimet tehetetlenül lógattam magam mellett, majd egy langyos és nedves csíkot éreztem, ahogy végig húzódik alkaromon és lassan lecseppen, mikor az ujjbegyeimhez ér. Rendszerint ez megijesztett volna, de most alig éreztem, hisz az egész karom elzsibbadt. Bár testem egyre érzéketlenebbé vált és Én pedig egyre álmosabbá, még egy dolgot tettem. Felnyitottam a szemem és még egyszer mosolyogva tekintettem fel a csillagos égre. – 2013.09.06.

Óvatosan végigsimítottam a kötésemen, ami a sebet takarta el előlem és a világ elől, míg be nem gyógyul, de nem fog. Bár lehet, hogy a bőröm összeforr, de a heg mindörökké ott marad a lelkemben. Azt nem lehet bekötni vagy kenőcsöt kenni rá, mivel azt csak egy dolog gyógyítja: Idő. Hirtelen egy csilingelésre lettem figyelmes. Régi, mégis oly’ jól eső dallamra, amit a természet őriz, madárcsicsergés. Fájt, hogy még ez sem tud rávenni a mosolygásra. A Nap már rég a kék eget ékesítette, mint egy ragyogó drágakő a sziklák között, sütött a Nap a szürkés felhők között. Feltűrtem a kabátom ujját, hogy rálátást kapjak a már kicsit halványabb sebekre, amik a hajlatom környékén voltak.

Ujjaim sebesen szántottak végig a felsebzett bőrön, amik a gyengeség jelei voltak és ott díszelegtek rajtam. Egyszer csak egy másik zaj ütötte meg a fülem, ami sokkal határozottabb és ijesztőbb volt. Szinte bele remegtem és kissé össze is ugrottam, amikor egy hangos mennydörgés hasított a levegőbe és egy erős széllökés csapott meg.

***

Az eső nagy erővel ütött-vert, miközben a sötét ajtót bámultam. Kezeimet magam köré fontam, hajam vizesen tapadt az arcomhoz és rezzenéstelen, szinte már érzéketlen arccal bámultam a fát. Nem vett rá semmi, hogy bemenjek, de arra sem, hogy máshová meneküljek. Az eget szürke felhők takarták, amikből, mintha dézsából öntenék, úgy zúdult a le a víz és nagy zajt okozva csapódtak be a cseppek. Minden zajt elnyomott maga körül, és megszűntette a kellemes reggeli madárcsicsergést. Utolsó erőmmel a kilincsért nyúltam és lenyomtam, mire az ajtó könnyedén kinyílt. Bizonytalanul lépegettem be a meleget árasztó házba és gyengén visszalöktem az ajtót, mire az egy halk kattanással csukódott vissza. A kellemes hőmérsékletű levegő bizsergetve járt át, majd egy mély lélegzettel szívtam magamba az édes benti illatot.

- Na, végre itt vagy! – robogott elém Rose és idegesen kezdett kiabálni. – Minek kell neked állandóan be durcáznod és eltűnnöd! Elvitted az egyetlen kulcsot! – kiabált mérgesen, miközben magára ráncigálta a kabátját és kérően felém tartotta kezét.

Unottan kutakodtam zsebemben, majd miután ráleltem, nővérem kezébe nyomtam a kulcscsomót.

- Mi lett a tiéddel? - kérdeztem halkan, mire idegesen felén tekintett és lemondóan megrázta a fejét.

- Mi lenne, ha néha nem mennél az agyamra?

- Ó, tudom sokkal jobb lenne nélkülem! - kezdtem kiabálni. Elmémet elöntötte a keserű düh és az idegesség, amit le kellett vezetnem. Rose furcsállóan nézett fel rám.

- Tudod mit? Igen! - lépett magabiztosan közelebb. Pupillái kitágultak és vonásai megfeszültek. - Elegem van ebből a családból, ami tudod, már nem is létezik! - nevetett fel elkeseredetten. - Már nem akarok ennek a részese lenni, új életet akarok kezdeni. E nélkül, a múltom nélkül, nélküled. - szűrte a szavakat összepréselt ajkai között, mire könnyek gyűltek a szemembe és kezeim ökölbe szorultak.

- De hát… Emily.. - rebegtem tehetetlenül.

- Intézd te! - ordított, miközben nekem hátat fordítva indult meg az ajtó felé.

Lendületesen kapta fel az esernyőjét és táskáját majd gyorsan távozott is. A sírógörcs fojtogatott, de szó szerint. Torkom összeszorult és arcom fájdalmasan rándult össze. Ha nem akar többé ennek a része lenni, akkor az Én életem része sem akar lenni. Erőtlenül estem hátra, ahol egy fotelben landoltam és felhúzott lábaimat magamhoz ölelve hajtottam le a fejem.

Eltelhetett öt vagy esetlen ötven perc is eltelhetett, mire felemeltem könnyektől áztatott arcom és megpróbáltam homályos látásom kipislogni szemeimből. Fájt a tudat, hogy a nővérem, nem akar a nővérem lenni, de az még jobban, hogy Ő az utolsó ember, aki maradt nekem. Lassan feltápászkodtam a besüppedt ülésből és a konyha felé támolyogtam. A helységben halvány fény terjengett és az ablakon apró patakokban folyt le a még mindig zuhogó esővíz. Lassan a vízforralóhoz léptem és feltöltöttem, majd miután beindítottam felugrottam mellé a pultra és a tea filteres fiókban kezdtem kutatni. Ráakadtam egy áfonyás filterre és leraktam magam mellé, ám mikor elhelyeztem a teát, kiszúrtam egy levelet. Hanyagul volt összehajtva és a sarkába egy rendőrségi címer volt nyomtatva. Remegve csúsztattam át kezem a filterről a papírra és bizonytalanul felemeltem. Pehelynyi súlya ellenére, úgy éreztem, mintha tonnák nehezednének rám. Óvatosan kihajtottam és olvasni kezdtem a szépen rendezett sorokat, amikben ugyan ilyen szépen megfogalmazva írták le, hogy feltehetően megtalálták Emily Henderson gyilkosát. Elmélyülten gondolkoztam a sorok jelentésén, mikor a forraló élénk sípolására rezdültem össze. A levelet gyorsan összehajtottam és nadrág zsebembe gyűrtem, majd lemásztam a pultról és töltöttem a vízből a bögrémbe, majd belemártottam a filtert. A víz kissé lilásra kezdett színeződni és finom illatot árasztott, amit mélyen belélegeztem, majd a forró bögrével indultam el az apró nappaliba. A kávézó asztalra helyeztem az italt és újból kezembe vettem a levelet. Addig kutattam az adatok között, míg rá nem leltem a tárgyalás időpontjára: 2013.11.05.

Feel free to comment!x