3.Chapter

Sziasztok! Remélem tetszett az előző rész és bocsánatot kérek a harmadik rész késéséért, de elég sokat javítgattam és csiszolgattam, és bár most még elég lassan haladnak az események, de azért nem akarom halálra untatni az olvasóim. Nem is húznám tovább a szót, jó olvasást! :)

Chapter three: Finally Fine

Zoey J. Henderson

Habár két éve nem jártam itt, mégis olyan ismerősnek tűnt a peron, ahogy a reggeli napsugarak lágyan megvilágították a régies állomást. Bőröndömön támaszkodva, figyeltem az előttünk elhúzódó két sínpárt, amik elvezetnek ebből az isten háta mögötti kis városból. Felnéztem a nagy és díszes falórára, ami szerint öt percen belül megérkezik a vonatom. Habár türelmetlenül ácsorogtam a sínek mellett, mindig az innen el vezető útra tévedt a tekintetem és elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha egyszerűen lelépnék, de erről mindig letettem. Most bebizonyítom, hogy igenis van bennem erő és képes vagyok megtenni azt a bizonyos első lépést. Egyszer csak egy csilingelő dallam csendült fel a hangszórókból, és egy mély férfi hang tájékoztatott, arról, hogy a vonatom egy percen belül megérkezik. Bár Rose csúnyán megbántott és elküldött a francba, mégis azt kívántam, hogy, bár itt lenne velem. Ez két nappal ez előtt történt, azóta haza se jött. Értesítettem róla, hogy elmegyek a tárgyalásra, összepakoltam és utolsó cselekedetemként kivettem a pénz tartalékom és át tetettem egy saját számlára. Fura, hogy ez mégis csak pénzügy volt, de valamilyen módon ez is eltávolított Dovertől, Rosetől és mindattól, amit itt megéltem. Mindazok ellenére, amiket egymáshoz vágtunk vele az elmúlt idő során, azt hittem valahogy meg fog oldódni. Nem volt túl sok időm ezen gondolkozni, se hezitálni, hisz a vonat nagy robajjal gurult be és hangos csikorgás mellett, megállt. Magam mellé húztam a bőröndöt és óvatosan fellépkedtem a szerelvényre, ami, bár alig érezhetően, de fűtve volt. A kabátomat fél kézzel összehúztam magamon, míg a csomagomat magam mellett vonszolva, mentem be a kocsiba, ahol az első szabad ülésre lehuppantam. A bőröndöt magam elé tornáztam és beállítottam a másik ülés elé. Bizonytalanul néztem ki az ablakon, ami azt a jellegzetes doveri képet mutatta, a hideg hatású erdők, a sötétkék tengerek a fölöttük lebegő köddel és, Doverben, ahol tenger van, ott vannak a fehér sziklák is. Elmosolyodtam, hisz, bár sok rossz élményt éltem meg itt, itt kaptam még egy lehetőséget, amit sosem fogok elfelejteni. A szerelvény mozdult néhányat, majd egy egyre gyorsulni kezdett, míg egy viszonylag gyors és monoton ütemet fel nem vett. A tengert mindössze pár percig kísérhettem figyelemmel, mivel hamar elkanyarodtunk tőle és sebesen robogtunk tovább. Őszintén nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz, ha egyszer Londonba érek, egyszerűen élveztem, hogy pár órára elfeledkezhetek a problémákról. Táskámból előkotortam a, nem éppen új, lejátszóm, a fülhallgatókat bedugtam és elindítottam kedvenc The Fray albumom, aminek keserédes dallamai még sosem hagytak cserben. A kis készüléket a zsebembe rejtettem és akármennyire akartam megfeledkezni, úgy nagyjából mindenről, a kérdések önkényesen vetődtek fel bennem, és ami a legrosszabb volt, hogy, még magamnak se tudtam rájuk választ adni, pedig én vagyok az egyetlen ember, akinek teljesen tisztában kéne lennie velem. Nem tudom, hogy mit érzek, mikor hazudok vagy, hogy mit tartok helyesnek. Kiben bízzak, ha még magamban se tudok?

***

A hangszórókból egy alig érthető és recsegős hang figyelmeztetett, hogy a következő megálló a londoni pályaudvar lesz. Ahogy kinéztem a párás és karcolásokkal telített ablakon, már nem a jól megszokott vidéki tájat láttam, hanem London külvárosa tárult szemem elé. Miközben elnéztem a kertvárosi házakat, a tiszta utcákat és ezek keveredését az őszi időjárással, olyan furcsa érzés támadt bennem. Talán a nosztalgia, a szomorúság és a remény valamilyen érdekes keveréke. Fura, hogy a remény mennyi erővel tud minket felruházni, még akkor is, mikor teljesen kétségbeesettek és tehetetlenek vagyunk. Hogy mennyi álmot és hitet tud nekünk adni, a leglehetetlenebb helyzetekben, mert mire mennénk hit nélkül. Azt hiszem a hit és a remény az a két dolog ami életben tart minket, az visz előre, késztet a továbblépésre és az elfogadásra, és ők súgják a füledbe, hogy ennél már csak jobb lesz. Egyszer csak a vonat egy nagyobb rántással megállt és az utasok, egy emberként nyomorogtak a kijárat felé. Pár percig vártam, amíg a tömeg nagy rész lejut, majd én is felálltam és a bőröndöt magam után húzva indultam ki a szerelvényből. Mikor a súlyos vasajtóhoz értem, egy nálam talán kicsit idősebb férfi udvariasan mosolyogva fogta meg a poggyászom fogóját, majd pár pillanatig kérdően nézett rám, mire óvatosan bólintottam. Gyorsan leemelte a lépcsők fölött, ami után egy barátságos intéssel, elsétált. Gyorsan a csomag után lépkedtem és erősen magamhoz húztam, majd lassan felemeltem a fejem és tekintetemet körbejárattam a csillogó üveggel kirakott tetőn, amin át tökéletes rálátást lehetett kapni a kicsit felhős égre. Ekkor telefonom rezgésére lettem figyelmes, amit gyorsan elő halásztam a táskámból, a kis készülék azt jelezte, hogy SMS-t kaptam, amit pontosan tudtam, hogy kitől is érkezik, legalább is reméltem. Sietve nyitottam meg az üzenetet, amiben a tulaj, nagy szerencsémre, azt írta, hogy kiadja a lakást, ami után tegnap órákig kutattam. Nos, nincs annyi pénzem, hogy hetekig egy hotelban lakjak, de sikerült találnom egy lakást Kelet Londonban, közel a belvároshoz, amit, amint megtudtam, ki is béreltem. Akaratlan mosoly ült ki az arcomra és, akár mekkora hülyeségnek is hangzik, úgy érzem valami kezdetét vette az életemben, valami új, ami jobb lesz. Tudom, hogy jobb lesz, mert azzá fogom tenni és ebben senki nem állíthat meg. Végre minden kezd rendeződni.

Louis W. Tomlinson

Olyan furcsa volt. Nevetett, mosolygott és poénkodott, de tudtam, hogy ez alatt teljesen szét van esve. Tudtuk, hogy úgysem fogják olyanért elítélni, amit nem ő tett, bár mióta bekerültünk a nagy betűs ÉLETben, megtanulhattuk volna, hogy itt nem igazán számít az igazság. Bíztatóan rá mosolyogtam Harry-re, aki viszonozta, de nem volt őszinte csak próbált erős maradni. Annyira megszólaltam volna, hogy ránk mindig számíthat, és hogy minden rendben lesz, de már hallotta az összes bíztatást és lelkesítést, már nem tudtam többet mondani és ebben a pillanatban tenni se sokat, szóval tehetetlen maradtam. Szerintem a szobában, mindenki úgy érzett, mint én, hisz szerettük Harryt és meg akartuk óvni. Ed szótlanul ücsörgött a göndörke mellett, valószínűleg azon gondolkozva, hogy, hogyan tudná kicsit bíztatni. Mikor Niallra, Liamre és Zaynre néztem, ugyan ilyen tépelődést láttam az arcukon, de egyikük sem szólalt meg, a szobában mindössze két féle zajt volt hallható: a TV hangja és az, ahogy Niall ropogtatja Harry hűtőjének tartalmát. Egyszer csak egy harmadik zaj hasított a szobába, ami nem más volt, mint az ajtócsengő dallama, mire Harry felpattant és a falon lévő kis szerkezethez lépve benyomott egy gombot, miután pár szót váltott a kaputelefonon keresztül. Ezután Hazz visszahuppant a kanapéra és ismét kezébe vette a távirányítót és tovább kapcsolgatott a csatornák között, mikor Paul lépett be a szobába és egy elragadó mosollyal üdvözölt minket.

- Jó reggelt, fiúk! - köszönt, tőlünk pedig kapott valami morgás félét válaszként.

Egyikünk sem volt túl csevegős hangulatában, hisz reggel volt, hideg volt ráadásul egyik szerettünk helyzete sem volt túl fényes, szóval elég ramaty napnak indult az a szombat.

- Szóval Harry, beszélnünk kell a tárgyalásról. - ült le barátunkkal szembe, majd ránk nézett. - Négy szem közt. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, mire kénytelenek voltunk átvonulni a konyhába. Előreengedtem a többieket és visszanéztem Harryre, aki egy hamis mosolyt eresztett felém, mire én is mosolyogni próbáltam, legalább csak azért, hogy bíztassam majd gyorsan én is átmentem a konyhába. Ed a pultnak dőlt és egy nagyot sóhajtott, majd csatlakozott hozzá Liam is, miközben Niall tovább kutakodott a hűtőben. Én és Zayn letelepedtünk a reggeliző asztalhoz, majd Niall is mellénk ült, és akár mennyire akartunk olyan felszabadultan beszélgetni vagy baromkodni, most nem ment.

- Szerintem minden oké lesz. - próbált optimista maradni Liam, de arcán látszott a bizonytalanság… legalább megpróbálta.

- Nem ő volt, miért ítélnék el? - kérdezte Zayn, hangjában érezhet volt, hogy kissé lelkesebb lett.

- Csak túl kell élnünk a tárgyalást és örökre elfelejthetjük ezt az egészet. - álltam fel és a hűtőhöz sétáltam. Kivettem belőle egy üdítőt és elégedetten kortyoltam bele, mikor Harry sétált be a konyhába, arcán egy felszabadult mosollyal.

- A tárgyalás jövő szerdán lesz, és Paul azt mondta, hogy az ügyvédek szerint semmi esélye, hogy elítéljenek. - mondta vigyorogva, mire mindenki kicsit jobb kedvre derült.

 Végre beszélgettünk és kicsit fellelkesedtünk, mert akkor még tényleg azt kívántam, hogy elfeledkezhessek a tárgyalásról. Persze akkor csak örültem, hogy a legjobb barátom végre jobban van. Fura, hogy amikor a legkevésbé számítunk rá, akkor lep meg minket az élet, akár bajjal vagy jóval, de egy dolgot meg tanultam: Mindig a legelveszettebb időkben kapunk segítséget. Elég sablonosnak hangozhat, de az X Faktor is a lehető legjobbkor kezdődött és ami utána történt, az már úgymond történelem… Amikor a legkilátástalanabb volt az életem, akkor kaptam egy hihetetlen lehetőséget és akkor kezdtem el hinni igazán ennek a szólásnak az igazában. Remélem, hogy kicsit lenyugszanak a dolgok körülöttem és egy nyugodt időszaknak nézek elébe, bár nem látok rá túl sok esélyt.

Feel free to comment!xx